RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ
Kiadja és szerkeszti az RMDSZ Sajtóirodája
www.rmdsz.ro 2005. december 20., kedd
elhivbuk@rmdsz.rdsnet ro XIII. évfolyam, 3178. szám
Képviselőházi, valamint szenátusi tájékoztató
***2005. december 20-án, az 1989. évi forradalom emléke alkalmából került sor a Képviselőház és a Szenátus együttes ünnepi ülésére. Az RMDSZ parlamenti csoportjainak nevében Máté András Levente Kolozs megyei képviselő mondott beszédet.
„Az igazság iránti vágy villamosa
Tisztelt Elnök Úr,
Meghívottak,
Képviselő hölgyek és urak,
Tisztelt kollegák, a forradalomban megsebesültek rokonai, és mindazok, akik elszenvedői voltak a 16 évvel ezelőtti eseményeknek,
Csak a neves dráma parafrazálásával kezdhetem e gondolatsort, melyet az RMDSZ parlamenti csoportjai nevében, az 1989. évi forradalom évfordulóján meg szeretnék osztani Önökkel. Abban az évben én majdnem annyi idős voltam, mint törékeny demokráciánk most. 15 esztendős. Mit érthetett egy ilyen fiatal az akkori eseményekből? Valószínű, hogy csak annyit, amennyit otthon, a rádióban, vagy a televízióban hallott. Dacára annak, hogy a hírek, és minden, ami körülöttünk és a mágikus dobozból zúgott, egyik percről a másikra változott. Hol az akkori események szerencsés megélői, hol mindenfajta terrorista furcsaság fenyegetettjei voltunk. Mégis, azokban a pillanatokban, én ott, Kolozsváron azt éreztem, hogy egy változás van folyamatban. Mint egy filmjelenet, de inkább egy éppen lejátszódó kazetta. Csak éppen ennek értelmét nem tudtam felfogni az akkor képződött és egyre terjedő káoszban. Akkor, ott, másokhoz hasonlóan én is azt éreztem, hogy felnőtté válhatok egyik pillanatról a másikra. De törékeny érettségem nem adott elég erőt ahhoz, hogy különbséget tudjak tenni jó és rossz között. Csupán a decemberi hasító levegőben hallottak és átérzettek között. Hasító és füstszínű, csattogó és őrült decemberi levegő. Építek egy álom-villamost, – mondhattam volna magamnak – mellyel csak úgy titokban végigjárom ama őrült december apokaliptikus és véres útjait.
Nem lett volna sok bátorságom leszállni Temesváron, bár sok barátom volt ott, de az Opera-tér az igazi összefogást jelképező tömeg képével azonosul az emlékezetemben. E testvériség már megmutatkozott a „szomszéd országból” érkező, kenyérrel és édességekkel megrakott kamionok megjelenésével. Valaki azt súgta: magyar méreg? De nem, csak a mesebeli ijesztő sárkány volt. Rövid kitérő után következik a Szabadság-téri megálló. Szeretett városom, Kolozsvár. Egy kigombolt ingű fiatalt látok pár centiméterre egy gyilkos gépfegyver csövétől. Akkor nem tudhattam még, hogy ez a kép csupán pár másodperc alatt körbejár egy egész világot. „Erőszak nélkül, erőszak nélkül!” – ezek voltak azok a szavak, melyekkel később Szebenben, Brassóban és Bukarestben is találkoztam és mindenütt, amerre végighaladtam a vágy villamosával. Az egész ország az igazság, és szabadság utáni őrült vágytól visszhangzott.
Csak néhány pillanat múlva vettem észre, hogy nincsenek villamossínek. Valaki leszerelte őket. Vajon valaki le akarta bontani a röviden – vágynak nevezhető villamos sínét? Vajon ez a közös vágy valakit zavart akkoriban? E költői kérdések mai napig nem hagynak nyugodni. De miért kellene nekem emiatt nyugtalankodni? Hiszen nem voltam szekus, sem párttag. Nem is lehettem abban a korban. Sokan nem voltunk azok. Voltak mások, helyettünk is. Voltak, és valószínűleg még most is vannak. Ez zavar, sőt ama egyszerű tény is zavaró, hogy egy adott pillanatban lebontották vágy-villamosunk sínét. Tarkónkba fújnak, és mi még mindig habozunk szembenézni azzal, ami lelkünket nyomja, ami vállainkra nehezül, vállainkra, melyek hozzászoktak az irányváltásokhoz. Kimész az utcára, és rád vigyorognak sokan, akiknek lelkiismerete bemocskolódott, sokan, akik régen nagykorúak voltak már akkor, 1989 decemberében. „Mi van, nem jó neked így? Újra akarod írni a történelmet?” Körülbelül ezek a fenyegető gondolatok voltak leolvashatók egy volt kapitány arcáról, aki miután lőtt, fiatalokat és időseket sebesített meg, gyerekeket és felnőtteket ölt meg, jutalomként ezredesi, sőt vezérezredesi rangot kapott…
Ez már a történet igaz része. Az a része, mellyel mi soha nem fogunk megbékélni. Nekünk, e nép választottainak félre kellene tennünk már kicsinyes érdekeinket, és vissza kell adunk Romániának, törékeny demokráciánknak mindazt, ami megilleti: az igazságot és a méltóságot. A gyerekkor véres éveinek igazságát, és ez által egy érett serdülőkor méltóságát, mely kezével már Európa kilincsét keresi.
Kívánom, hogy az ünnepek hozzák el számunkra e szép gondolatokat. Áldott Karácsonyt és Boldog Új Évet mindnyájunknak!”