RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ
Kiadja az RMDSZ Sajtóirodája Szerkeszti: Márton Adél-Evelin
www.rmdsz.ro 2004. április 25, vasárnap
elhivbuk@rmdsz.rdsnet.ro Különkiadás
*** Markó Béla szövetségi elnök Aradon, április 25-én, a Szabadság-szobor visszaállítása és leleplezése, a román-magyar Megbékélési Park felavatása alkalmából rendezett ünnepségen elhangzott beszéde:
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Tisztelt miniszter urak!
Tisztelt aradi magyarok és románok!
Kedves vendégek!
Ezelőtt egy fél esztendővel, 2003. október 6-án itt Aradon, a tizenhárom vértanú tábornokra emlékezve, azt mondtam: „A Szabadság-szobornak állni kell. És állni fog!” Lehet, hogy sokan nem hittek nekem akkor, sokan gondolták azt, hogy ez nem fog sikerülni, mint annyi minden a történelmünkben.
És íme, áll a Szabadság-szobor!
A Szabadság-szobor szabad!
Kiszabadítottuk!
Nem teszek szemrehányást a kishitűeknek, hiszen én magam is elkeseredett voltam egy fél esztendővel ezelőtt, de tudtam, hogy nekünk semmilyen tisztességes célról nem szabad lemondanunk. Nem tehetek szemrehányást azért sem, mert annyi szerződés bizonyult már értéktelen papírnak mifelénk, annyi ünnepélyes fogadkozásról derült ki, hogy üres ígéret csupán, annyi szószegésre, annyi megcsalatásra mondhatnánk példát a múltból, hogy az erdélyi magyarságnak már-már vérébe, agyába, idegrendszerébe ivódott az óvatosság: nem szabad álmodozni! Nem szabad bizakodni! A románokkal való megbékélést, kiegyezést, egyenlőséget is annyian ígérték már, hogy nagyon nehéz nekünk elhinni az ilyesmit. Nagyon nehéz elképzelni, hogy végre közös otthonunkká válhat Erdély, Románia, az egész Európa, és egy magyar meg egy román emlékmű is jól megférhet ugyanazon a téren.
A történelem sokszor szembeállított minket. Még 1848-ban, a szabadságért folytatott harcunkban sem tudtunk találkozni, vagy csak túl későn, és az elnyomó önkény sikerrel ugrasztott össze egymással minket. Ma is sok mindent másképpen látunk, valószínűleg ma sem egyformán ítéljük meg nagyjainkat, másképpen szemléljük Kossuth Lajost vagy Avram Iancut, attól függően, hogy magyarok vagy románok vagyunk-e. És ez természetes is! Nem lehet most egyik pillanatról a másikra azt állítani, hogy nekünk nincsen egymással tisztázni valónk, és hogy elmúlt minden bajunk, nyomorúságunk. De lehet végre annyi bölcsesség bennünk, hogy felismerjük: itt mindenkinek helye van! Ne akarjuk arra kényszeríteni a másikat, hogy ugyanúgy érezzen, mint mi, mert ez úgysem fog sikerülni. Kinek-kinek kedvesebb a saját édesanyja, a saját hagyománya, a saját nyelve. De attól még lehet tisztelni a másikat! Attól még lehet becsülni a másik hagyományait, nyelvét, hőseit. Ezt várjuk el a románoktól, és ezt elvárhatják tőlünk ők is. És ha így közelítjük meg a román-magyar viszonyt, ha sikerül tiszteletben tartanunk a másik érzelmeit, akkor valóban közeledni fogunk egymáshoz, akkor talán egy idő után érezni is másképpen fogunk. Ma még lehet, hogy egyesek furcsállják ezt a Megbékélési Parkot, valami ellentmondást, valami zavaró társítást látva ebben. Kétségkívül szokatlan számunkra ez, legalább annyira, mint maga a megbékélés. De nincsen más út sem a magyarok, sem a románok számára, sem Magyarország, sem Románia számára.
Olyan pillanatban kerül sor erre az ünnepségre, amikor néhány nap választ el minket Magyarország Európai Uniós tagságától, és ez nekünk, romániai magyaroknak is nagy öröm. Nagy öröm, de nagy felelősség is. Úgy kell politizálnunk az elkövetkezőkben, hogy Románia is minél hamarabb határok nélkül lehessen együtt Magyarországgal, és hogy minél hamarabb megszűnjék mindenféle távolság közöttünk. Ehhez pedig nemcsak közös megbékélési parkra, közös regionális fejlesztési elképzelésekre is szükségünk van.
Tisztelt ünneplő közönség!
A Szabadság-szobor kiszabadítása fontos lépés egy újfajta nemzeti együttélés felé, és az erről szóló kormányhatározat azt jelenti, hogy hivatalosan elismerik: Erdélyben a magyar múltnak is méltó helyet kell biztosítani. Akinek pedig múltja van, jövője is lesz!
Kiszabadítottuk a szobrot?
Igen!
De ennél is fontosabb, hogy a Szabadság-szobor is megszabadított minket. Hogy mitől? A kishitűségtől, a reménytelenségtől, a beletörődéstől, a kiábrándultságtól, a csalódástól, hogy nekünk soha, semmi sem sikerülhet.
Itt a példa, hogy sikerülhet!
Ha együtt vagyunk!
Ha szolidárisak vagyunk!
Ha egységesen, egy akarattal lépünk fel, ha képesek vagyunk összefogni, akkor meglesz az eredménye.
Méltó módon áll a Szabadság-szobor, méltó emléket állítottunk ismét Aulich Lajosnak, Damjanich Jánosnak, Dessewfy Arisztidnek, Kiss Ernőnek, Knézich Károlynak, Lahner Györgynek, Lázár Vilmosnak, Gróf Leiningen-Westerburg Károlynak, Nagysándor Józsefnek, Pöltenberg Ernőnek, Schweidel Józsefnek, Török Ignácnak, Vécsey Károlynak.
Új jelentést adtunk ma talán a román-magyar viszonynak is.
De legalább ekkora eredmény, ha tényleg megszabadított minket ez az esemény az örökös kételytől, hogy nincsen értelme a küzdelemnek.
Innen, erről a térről üzenjük mindenkinek: mi nem vagyunk szalmaláng-lelkű emberek, mi tudjuk, hogy nem könnyű sikerre vinni ügyünket, és hogy egyik napról a másikra nem lehet megváltoztatni a világot, de egy percig sem mondunk le arról, amit megálmodtunk, mert a kitartás mindig meghozza a maga gyümölcsét.
A Szabadság-szobor nyolcvan esztendeig el volt zárva a nyilvánosságtól. Csodálatos módon mégis szinte minden ízében megmaradt, és maradéktalanul restaurálni lehetett. Ez a szobor kibírta a nyolcvan esztendőt. Mi is sokat kibírtunk.
Nekünk végre sikerült az, ami eleinknek nyolcvan esztendő alatt nem sikerülhetett: visszaállítottuk Zala György műalkotását. Vajon miért tudtuk ezt megtenni? Mi különböztet meg minket eleinktől? Jobban akartuk volna ezt, mint ők? Nem, hiszen bennük is éppen olyan erős volt az akarat. Nem az akaratban különbözünk, hanem a történelmi tapasztalatban. Mi látjuk, milyen hibákat kell elkerülnünk, és képesek vagyunk okulni a múltból. Tudjuk megfelelő módon alakítani a helyzetet. Az elmúlt években a romániai magyar érdekképviselet egységesebb volt, mint az elmúlt nyolcvan-nyolcvanöt esztendőben bármikor. Ugyanakkor azt is felismertük, hogy csakis a románokkal való partnerséggel és a két ország közti viszony jobbításával érhetünk el eredményt. Ahhoz, ami ma történik, kellett az egységes RMDSZ, és kellett a román kormány és a magyar kormány tárgyalókészsége is. Vagy tágabb értelemben, több évre is visszatekintve: kellett a romániai magyar politikusok, a romániai román politikusok és a magyarországi magyar politikusok közös erőfeszítése. És kellett mindehhez még a helyi közösség, az aradi románok és magyarok példás együttműködése is.
Köszönet érte!
Két emlékmű áll majd itt egymással szemben ezen a téren. Egymással szemben, de nem egymás ellen. Hátha végre meghozza nekünk a huszonegyedik század a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, hátha végre megnyugvásra és békére lel a tizenhárom mártír, aki értünk adták életüket, mindannyiunkért, bármilyen nyelven is beszéljünk. Hiszen most már tényleg itt az ideje annak, amit a költő így fogalmaz meg: „rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés”!
Markó Béla
Arad, 2004 április 25