A Képviselőház ünnepi üléséről

*** 2002. december 19-én, az 1989-es forradalom emléke alkalmából díszgyűlésre került sor a Képviselőházban. Felszólalt Ion Iliescu államelnök és a politikai pártok vezetői.

Az RMDSZ részéről Borbély László képviselő szólalt fel.

Köztársasági Elnök Úr!

Elnök Urak!

Miniszterelnök Úr!

Miniszter Hölgyek és Urak!

Tisztelt kollegák!

Mélyen tisztelt forradalmárok!

Hölgyeim és Uraim!

Tizenharmadik alkalommal ünnepelünk és emlékezünk december végén. Olyan Románia történelmében fontos eseményre emlékezünk, melyet 1989 vége óta különféleképpen neveztek: palotaforradalomnak, népi megmozdulásnak, de leggyakrabban: az 1989. évi decemberi forradalomnak. Függetlenül attól, hogyan vélekednek erről, az emberek, a társadalom életében vannak olyan események, amelyek megismételhetetlenek, melyeket nem lehet sem ellopni, sem kisajátítani. Mert, tisztelt kollégák, ez a – nevezzük népi mozgalomnak – lerombolt egy diktatórikus rendszert. Ez nem a románok, nem a magyarok, nem a munkások forradalma volt. Hanem mindazoké, akik úgy érezték, már nem lehet tűrni, és akik egymást bátorították. Olyan lázadás volt, mely egy temesvári református lelkész Tőkés László temploma és lakása mellől indult el, azoké, akik egy elkeseredett eszméért veszélyeztették életüket. A cél pedig a diktatúra lerombolása és egy új rendszer felépítése volt.

Marosvásárhelyi vagyok, egy olyan város lakója, ahol december 21. délben az emberek kivonultak az utcára. Annak a napnak a késő délutánján azok, akik úgy érezték, hogy eljött a pillanat, összegyűjtötték a város lakóit és a központba vonultak, mint akiket valami láthatatlan erő vitt volna az ott várakozó, rájuk, ránk fegyvert szegző egyenruhások felé. Hatan haltak meg a gépfegyverek golyózáporában, 4 magyar és 2 román, de nem a nemzetiségük számított, hanem az áldozatuk. Több mint 30 személy pedig megsebesült.

Másnap reggel minden vásárhelyi az utcán volt.

És délben: „Győztünk”. Nem szabad elfelednünk sem a kommunista diktatúra rémtetteit, sem azt, ami utána következett. Mert Marosvásárhely szomorú példává vált, a régió első interetnikus konfliktusának helyszínévé. Ami bebizonyította, hogy 50 év kommunizmus nehéz örökséget hagyott maga után. Voltak olyanok, akik nem akarták a demokratikus átalakulást. Olyanok, akik veszélyként fogták fel a társadalom kommunistaellenességét.

Ami az 1989-ben történtek körüli igazságot illeti, a több mint 1000 halottat, sajnos valószínű, hogy ennek felfedése ködbe burkolózó rejtély marad.

Az 1989 utáni első évek, megemlékezéseinek és ünneplésének lelkesültsége után, most a formalizmus veszélye leselkedik ránk.

Egy pillanatig se szabad elfelejtenünk, kinek köszönhetjük szabadságunkat. Most se a NATO-integrációról, se az európai integrációról nem beszélhetnénk azok áldozata nélkül, akiknek volt bátorságuk szembeszállni a kommunista diktatúrával. Nem közlekedhetnénk vízum nélkül Európába, nem nyilvánulhatnánk meg szabadon, a besúgástól való félelem nélkül.

De ezek a jogok kötelezettségeket is vonnak maguk után.

Kötelezettségeket, melyeket az elején nehezen értettünk meg.

Ami következett, az ismeretes. Bányászjárások, botlások, hibák, stb.

Lassan világosabban kezdtünk látni. Felnőttekké váltunk. Megtanultunk Nyugat felé nézni. Elkezdtük megérteni, hogy szükség van időnként áldozathozatalra egy cél érdekében. Elkezdtük megérteni, mit jelent a nemzetiségek együttélése. Elkezdtünk kevesebb gyanakvással tekinteni egymásra. És elkezdtünk jobbak lenni. Ez a decembervég inkább lelki ünnep és megemlékezés, mely évenként megérint, és emlékeztetnie kellene arra, amit azokban az években mondottak: ne feledjétek, jóemberek, hogy 1989 decemberében kivívtuk a szabadság-adagunkat.

Azt a szabadságot, mely most, az európai és euró-atlanti struktúrák előszobájában piacgazdaságot, demokratikus intézményeket, az emberi jogok és a nemzeti közösségek jogainak tiszteletben tartását és, nem utolsó sorban, az embertársunk iránti tiszteletet kell hogy jelentse.

Szeretnék még néhány szót szólni a forradalom óta eltelt 13 év interetnikus kapcsolatairól.

Nem szabad elfelednünk, hogy itt, Romániában, számos nemzeti kisebbség él.

Ezek a nemzeti közösségek, az 1989. forradalom barikádjaitól a kormány NATO és EU-integrációs tevékenységének támogatásáig folyamatosan résztvevő, együttműködő és nem konfrontatív magatartást tanúsítottak.

A román többség és a magyar közösség közötti viszonyt sokat tárgyalták, és feszült pillanatok is voltak. De azt hiszem, hogy a romániai magyarok hozzáállása, elvárásaik támogatást jelentettek az ország demokratizálásának közös célja iránt.

1996-tól kezdve, amikor a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a kormányba lépés mellett döntött, valamint a 2000. év választásai nyomán, a kormánypárttal megkötött protokollumok egyaránt stabilizáló tényezőt jelentettek, a politikai szélsőség elutasítását, és Románia NATO-ba való meghívását elősegítő elképzelések megvalósítását.

Úgy gondolom, hogy ez a romániai politikai élet nagykorúsodásának a jele, és egy olyan utat jelöl ki, amelyiken továbbhaladva el kell ismerni és biztosítani kell az esélyegyenlőséget, a nemzeti közösségek jogait és egy jobb élethez való jogot.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindannyiuknak kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet.

Köszönöm a figyelmüket.

Borbély László

képviselő

Bukarest, 2002. december 19.