RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ
Kiadja az RMDSZ Sajtóirodája Szerkeszti: Szász Attila
www.rmdsz.ro 2002. augusztus 19., hétfő
elhivbuk@rmdsz.rdsnet.ro X. évfolyam, 2265. szám
Beszámoló a hétvégi Szent István emlékünnepségről
*** Hármasfalu általános iskolájának névadó ünnepségével kezdődött a pénteki Szent István-emlékünnepség. Az iskola államalapító királyunk, Szent István nevét vette fel. Szombaton délelőtt Csokfalva határában népviseletet öltött fiatalok és idősek, nemzeti szalaggal díszített lovakon ülő, székely ruhába öltözött legények fogadták az ünnepre érkező egyházi méltóságokat, Magyarország kolozsvári főkonzulját, RMDSZ-elöljárókat, helyhatósági képviselőket, vendégeket, meghívottakat.
Az ünnepi fogadtatást Szent Imre szobrának leleplezése követte, ahol több százan, helyiek és környékbeliek, illetve távolabbi vidékekről érkezettek is jelen voltak. A csokfalvi unitárius templommal szembeni kis terecskén kialakított parkban állították fel Simorka Sándor szobrászművész Imre herceget ábrázoló bronzalkotását. Kiss Dénes székelyszentistváni református lelkipásztor rövid köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a Kárpát-medencében ez a második, míg Erdélyben az első Szent Imre-szobor. Markó Béla RMDSZ-elnök és Szoboszlai Albert, a falu legidősebb lakója leleplezték a szobrot, amelyet dr. Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek, Ötvös József református vezérigazgató és Török Elek, az unitárius egyház elöljárója áldottak meg. Kilyén Ilka színművész felolvasta a Szent István intelmei fiához, Imre herceghez 10. részét, őt követte Zsigmond Vencel makfalvi polgármester köszöntője, majd a helybeli Szoboszlai Rozália szavalata. A szobrot Markó Béla szövetségi elnök, Alföldi László, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, Borbély László RMDSZ-képviselő és Nemes András, az RMDSZ hármasfalui szervezetének elnöke koszorúzták meg. A szoboravatás a székely himnusz eléneklésével zárult. Délután ökumenikus istentisztelettel folytatódott az ünnepség a székelyszentistváni református templomban.
Az igehirdetést követően többek közt Markó Béla, Szabó Vilmos, a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatalának politikai államtitkára mondott ünnepi beszédet. „Ezer év után is magyarok vagyunk. Nem ugyanazok a magyarok, mint az államalapítás előtt, mert az akkori új ház, amelybe beköltöztünk, megváltoztatott minket is, de ez úgy történt, hit által és tudás által, hogy a folytonosság egy pillanatig sem szakadt meg a magyar nemzetben” – mondta a szövetségi elnök, aki azt is hozzátette, hogy nem úgy leszünk európaiak, hogy elmegyünk valahová Európába, hanem úgy, hogy Európát hozzuk ide hozzánk.
Az alábbiakban közöljük Markó Béla szövetségi elnök teljes ünnepi beszédét, amely elhangzott 2002. augusztus 17-én Székelyszentistvánon.
Hit és tudás példája
Szent Istvánt legnagyobb királyunkként ünnepeljük, hiszen ő szervezte meg azt a magyar államot, amely igazodni tudott korának követelményeihez, és későbbi korok kihívásainak is megfelelt. Szent István épített hazát mindannyiunknak.
Az ő akkori dilemmája sok szempontból hasonlatos azokhoz a dilemmákhoz, amelyekkel a térség országainak ma kell szembenézniük: bezárkózni vagy felzárkózni? A bezárkózás ezer esztendővel ezelőtt éppúgy pusztulást jelentett volna, mint ahogy pusztulást jelenthet ma is, átvitt értelemben természetesen: ma ugyanis talán Európán kívül rekedve is megmaradnának a nemzetek, de szellemi, gazdasági és politikai erejüket fokozatosan elveszítenék. Akkor viszont ráadásul a léte is veszélybe került volna a magyarságnak, és ha a Szent István-i országépítés valamilyen okból nem sikerül, ugyanarra a sorsra jutottunk volna, mint sok más itt letelepedett vándor nép mielőttünk. Éppen ezért szent királyunk minekünk, és nem csupán a katolikusoknak, hanem a protestánsoknak is szentje ő, mert nemcsak egyházi, hanem világi értelemben is szent az, amit tett: mint mondtam ugyanis, nélküle nemcsak hogy másak lennénk, hanem egészen bizonyosan nem lennénk.
Vannak nagyjaink a történelemben, akik mind-mind hozzátettek valamit ahhoz, amit magyar nemzeti karakternek mondunk, és amit mindközönségesen a magyarságra általában jellemző látásnak, gondolkodásnak és cselekvésnek nevezhetnénk. Mátyás király, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos vagy Deák Ferenc ilyen emberek voltak, és amit tettek, kétségkívül beépült nemzeti kultúránkba. Nélkülük nem olyanok lennénk, mint amilyenek vagyunk. Ám Szent István nyilvánvalóan több ennél. Nélküle ugyanis, ismétlem, nem léteznénk. Tőle kaptuk a legszentebb dolgot: ezer éven át fennálló közös életünket. Tőle és a körülötte lévőktől, azoktól, akikre építő munkájában támaszkodott, hiszen végső soron egy ember nem hajthatta végre azt a nagy cselekedetet, ahhoz egy ember kevés, még ha a magyarok királyáról van is szó. De a döntés kétségkívül az ő vállát nyomta, a felelősség is az övé volt, és őt illeti a szentség, vallási és világi értelemben egyaránt.
Miből is állt ez a döntés?
Mélyen hívő emberről lévén szó, hajlamosak vagyunk lényének megelevenítésekor csakis az áhítatot, az elragadtatást és az áldozatot kiemelni mint fő jellemvonást. És ebben van is igazság, hiszen minden bizonnyal hihetetlenül nagy lelkierő és küldetéstudat kellett ahhoz, hogy valaki egy egész országot alapjaiból építsen újjá, közigazgatásilag teljesen újjászervezze, és az akkori zabolátlan, érzelmeiben, sőt szokásai egy részében is még pogány nemzetet megzabolázza és a keresztény Európa rendjébe belekényszerítse. Erő kellett ehhez valóban. A hit ereje, de minden bizonnyal a fegyvereké is.
Ám a nagy műhöz még valamire szükség volt, amiről alig-alig beszélünk Szent István királyunkat idézve.
Tudásra volt szükség. Annak hajszálpontos felmérésére, hogy mit kell tenni, és mit lehet tenni a megmaradás érdekében. Hiszen át kellett szervezni egy teljes törzsi berendezkedést, és meg kellett alapítani a vármegyékből álló modern államot. Nehezebb munka volt ez, mintha a semmiből kellett volna egy országot talpra állítani, mert akkor nyilván nem kellett volna minden pillanatban szembekerülni a régi és az új élethalálharcával. Akkor nem kellett volna egy képzeletbeli patikamérlegen kimérni, hogy mennyit bír el a nemzet, mennyi tüzet, mennyi vasat, mennyi betiltott szokást, mennyi fölszámolt hagyományt ahhoz, hogy továbbélhessen itt, a Kárpát-medencében, de úgy, hogy megváltozva is önmaga maradjon.
Tudás kellett ehhez a munkához, annak az építő embernek a tudása, aki nem egy családnak, hanem egy nemzetnek épít házat. Más szóval: hazát. Nem véletlen, hogy a magyar nyelvben a ház és a haza egy tőről fakadó szavak. Egyik-másik nyelvben a pater és a patria, az atya és az otthon szavak vannak rokonságban egymással, és természetesen ennek a rokonságnak is megvan a maga érzelmi szépsége.
A ház és a haza szavak viszont azt sugallják, hogy nekünk a hazát nemcsak meg kellett szervezni vagy nemcsak bele kellett születni, hanem fel is kellett építeni. Kőről kőre, tégláról téglára, gerendáról gerendára, cserépről cserépre.
Szent István királyunknak nagy volt a hite, de nagy volt a tudása is. Hit nélkül ezt a művet elvégezni nem lehetett volna. Tudás nélkül ez a mű nem állta volna az idő próbáját, történelmi földrengés, árvíz vagy szél elvitte volna.
De íme, itt vagyunk. Ezer év után is magyarok vagyunk. Nem ugyanazok a magyarok, mint az államalapítás előtt, mert az akkori új ház, amelybe beköltöztünk, megváltoztatott minket is, de ez úgy történt hit által és tudás által, hogy a folytonosság egy pillanatig sem szakadt meg a magyar nemzetben.
Aki államot alapít és aki országot épít, az nemzetet is épít ugyanakkor. Aki pedig azt hiszi, hogy ez a munka befejeződött, az nagyot téved. Ez a munka sohasem fejeződik be. Ma is építeni kell a nemzetet, ma is feladat úgy megőrizni önmagunkat, hogy közben igazodjunk Európához, ma is hatalmas hit és hatalmas tudás kell ahhoz, hogy ami bennünk jó, azt mindenképpen megtartsuk, és ami az egységesülő Európában jó, azt mindenképpen átvegyük.
Ma az induló fiatal nemzedéknek Szent István-i feladata van: be kell vinni Európába az erdélyi magyarságot, és meggyőződésem, hogy be lehet vinni, meggyőződésem, hogy itt kell hazát építenünk magunknak a szülőföldön.
Ehhez a hitbéli erőre és a tudás erejére példát Szent István királytól kaptunk, attól a királytól, aki nem szétomló vályogból, hanem tartós kőből emelt hazát nekünk.
A történelmet nem elég idézni, sőt, nem elég szeretni sem, a történelemhez méltónak is kell lenni. Aki a házépítő munkát ma itt, Erdélyben, másokra hagyja, és ő elmegy innen, az méltatlan erre a történelemre. Aki viszont vállalja ezt a nehéz, de értelmes feladatot, az méltán hivatkozhat Szent Istvánra, bármilyen kicsi, bármilyen jelentéktelen is legyen éppen az ő része a közös építésben.
Nem úgy leszünk európaiak, hogy elmegyünk valahova Európába, hanem úgy, hogy Európát hozzuk ide mihozzánk. Ez erkölcsi és politikai kérdés is! Szent István erkölcsös ember volt és – horribile dictu! – jó politikus is. Ha ez a kettő találkozik ugyanabban az emberben, és ha a cselekvési lehetőség is megadatik hozzá, akkor az az ember: államférfi. Szent ember és építő ember, istenfélő férfiú és államférfi: ez volt a nagy király. Aki talán csak annyit üzen nekünk: ha ezer évvel ezelőtt lehetett hazát építeni, most miért ne lehetne?
Markó Béla
Székelyszentistván, 2002-08-17