RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ

Kiadja az RMDSZ Sajtóirodája                                                                      Szerkeszti: Szász Attila

www.rmdsz.ro                                                                                                     2002. május 27., hétfő

elhivbuk@rmdsz.rdsnet.ro                                                                            X. évfolyam, 2211. szám

 

Az alábbiakban közöljük Markó Béla szövetségi elnök a Marosvásárhelyen május 25-én  megtartott Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) ülésén elhangzott politikai beszámolójának teljes szövegét.

 

ÖNÁLLÓSÁGRA ÍTÉLVE

 

Ezelőtt nyolcvan esztendővel Kós Károly írt egy keserű kiáltványt: a Kiáltó szót. Azért keserű ez a kiáltvány, mert úgy kínál programot az erdélyi magyarságnak, hogy néhány esztendővel Trianon után máris leszámol több illúzióval. Elsősorban azt a hiú reményt foszlatja szét kisebbségi létünk alkonynak is beillő hajnalán, hogy valaki más, akár a nagyhatalmak Európája, akár az egyharmadára kicsinyített Magyarország rendezni fogja a helyzetünket. Keserűbb kiáltványt ennél aligha olvashatni. De lelkesültebbet sem nagyon! Ugyan mitől ez a lelkesültség? A felelősségtől és a feladattól! Attól, hogy az illúziók szertefoszlanak, de helyüket egy felnőtt közösség életében nem a letargia, hanem a józan erő, önbizalom és építő szándék foglalja el.

Sok-sok évtized elmúlt felettünk azóta, de megértettük-e pontosan, hogy mi történt és mi történik velünk?

Fölfogtuk-e igazán, hogy minket akkor akaratunkon kívül önállóságra ítéltek, és ez az ítélet máig tart. Biztosan jobb lenne egyenként tartozni a magyar nemzethez, de minket arra ítéltek, hogy együtt tartozzunk hozzá, ha képesek vagyunk ezt az erdélyi magyar közösséget megtartani.

Sorsunk paradoxona: önállóságra vagyunk ítélve! A mi jövőnket itt Romániában csak az szavatolja, ha jól értjük ezt az ítéletet, és ha az önállóságot, amivel a történelem büntetni akart, végre megtartó erőként tudjuk látni és láttatni, használni és kihasználni. Nem volt ez könnyű sohasem, és ma sem az, jól kitetszett ez abból, ahogyan politikai érdekképviseletünk, az RMDSZ próbálta az elmúlt években, az elmúlt hónapokban, és az elmúlt hetekben meghatározni a maga helyét Bukarest és Budapest, vagy akár Marosvásárhely és Brüsszel között.

Nem tagadom, sokszor tűnt úgy nekem az idei tavaszon is, hogy a Kiáltó szó keserűségéből és lelkesültségéből semmit sem tanultunk ilyen hosszú idő alatt. Ám minden bizonnyal igazságtalan vagyok, hiszen ennek a szövetségnek a túlnyomó többsége éppenhogy olyan politikát támogatott kezdettől fogva, amely ezt az önállóságot kívánta érvényesíteni minden – hangsúlyozom: minden! – irányban.

Önállóságra vagyunk ítélve, hölgyeim és uraim!

Tetszik vagy nem tetszik ez nekünk, csakis úgy maradhatunk meg a szülőföldünkön, ha ezt a történelmi tényt tudomásul vesszük, és megkíséreljük a jövőt a mi pártunkra állítani.

Mit jelent ez a kénytelen-kelletlen önállóság?

Olyan közösséget, amely önállóan tagolódik, és amely részeiben is önálló. Van saját politikai vezetőrétege, van saját értelmisége, van saját civil társadalma, vannak saját egyházai, vannak saját intézményei, és van saját véleménye. Hogy ebből mára mi valósult meg, és mi nem, arról természetesen lehet, sőt, kell vitatkozni, hiszen erről szól a mi küzdelmünk. De mint programról, én erről nem igazán szeretnék vitatkozni, mert nem látok ehhez képest alternatívát. Mások viszont, saját kollégáink egyikét-másikát is beleértve, úgy tűnik, nem így vélekednek. Hát akkor vitatkozzunk mégis erről: az önállóság kérdéséről.

Az önállóság – más szóval: autonómia – ugyanis azt jelenti, tisztelt kollégák, hogy a román pártokkal pragmatikus viszonyt kell kialakítanunk, és a velük való együttműködés révén olyan eszközöket kell teremtenünk, amelyek ezt a magyar közösséget a túlélésben, a megerősödésben és a továbblépésben segítik. Ez az önállóság azt jelenti, tisztelt kollégák, hogy mi ugyan természetes módon lehetünk és vagyunk is jobboldaliak vagy baloldaliak, ám ez csak annyiban fontos akkor, amikor egyezségeket kötünk, amennyiben kihat az általános reformra, az integrációra és az etnikumközi viszonyokra. Persze, az is igaz, hogy számos fontos kérdésben romániai önállóságunk mindig is viszonylagos lesz, hiszen a nyugdíj az itteni magyar nyugdíjasnak is ugyanolyan kevés, az adó az itteni magyar kisvállalkozónak is ugyanolyan sok, a munkahely az itteni magyar fiatalnak is ugyanúgy hiányzik, ezért hát a általunk kialakított együttműködési formákban valóban nem csupán a nemzeti érdek, hanem a szociális, gazdasági és politikai program is fontos szempont.

Magyarországgal kapcsolatban viszont szinte vegytisztán kimutatható: aki a mindenkori magyar kormánnyal akarja minél hasznosabb és minél közelibb viszonyban tartani érdekszövetségünket, az ezt az önállóságot erősíti, aki pedig jobbra vagy balra akar felsorakoztatni minket, az elveszi az önállóságunkat, és ezzel elveszi az erőnket is. Történelmileg jobb lenne, ha nem kellene ily módon önállónak lennünk. De ha már így van, akkor ezt a fájdalmas valóságot nem lehet azzal a nagy erdélyi magyar politikai szimulátor-géppel helyettesíteni, amelyben a magyarországi pártharcokat mi is lefolytathatjuk, anélkül, hogy szavaznánk. Ez így nem magyar-magyar integráció, hölgyeim és uraim, ez csak önállóságunk elveszítése, de úgy, hogy cserében csak ütéseket kapunk: egymástól! Aki arról akar meggyőzni minket, hogy nekünk csak fél-Magyarország támogatására van szükségünk, az akarva-akaratlanul felére csökkenti a magyarországi támogatást. Aki ezt az önállóságra és összefogásra ítéltetett közösséget megosztja, ide a választási kampányt behozza, és a székely vagy a partiumi nyugdíjassal elhiteti, hogy attól lesz a tej, a kenyér és a fűtés ára magasabb vagy alacsonyabb, hogy Magyarországon ki nyeri meg a választásokat, az becsapja ezeket az embereket. Nekünk nem mindegy, hogy mi van Magyarországon. De az életünk súlyos tényei: föld, erdő, ház, ennivaló, munkahely, iskola, önkormányzat, nyelvhasználat, szólásszabadság, demokrácia, ezek, sajnos, mind-mind itt dőlnek el. Nekünk itt, Romániában kell jobboldalinak vagy baloldalinak lennünk, itt kell kereszténydemokrata, liberális vagy szociáldemokrata programpontokat egyeztetnünk. Magyarországon elég ha magyarok vagyunk, és a magyarországi pártokat is arra kellene kérnünk, hogy ne akarjanak minket állandóan megtéríteni, hanem a velünk való kapcsolatokban legyenek ők is elsősorban magyarok. Tudom, sokaknak nem tetszik, amit mondok, és azt is jól láttam, hogy miképpen próbálták elég sokan meglovagolni ezt a sovány szamarat, ezt a vicces ötletet, hogy nekünk csak Magyarország egyik felére van szükségünk. Ugyanbizony miért? Netán nekünk is keresztes háborút kellett volna hirdetnünk az erdélyi magyarság nevében a következő négy esztendőre ahelyett, hogy már eleve a jó együttműködés – és a folytonosság! – feltételeit próbáljuk kialakítani?

Mérlegeljék Önök, hogy mi a mi fogyatkozó közösségünknek az érdeke? Szerintem az, hogy ráébresszük ítéletére: az önállóságára. Ami az én értelmezésemben azt jelenti, hogy sajnos nem csak a román politikai pártokkal, de a magyarországi pártokkal szemben is önálló politikát kell folytatnunk.

Ez a mi önállóságunk nem tetszik a román pártoknak, most például egykori koalíciós partnereinknek, de előbb-utóbb kénytelenek lesznek elfogadni, hogy mi így politizálunk. Ugyancsak nem tetszik időnként a magyarországi pártok egyikének-másikának sem, hogy van saját véleményünk, de meggyőződésem szerint ők is meg fognak érteni minket. Viszont ha már nekünk magunknak sem kezd tetszeni az, hogy önállóan politizáljunk, ha már magunk is visszariadunk ettől a felelősségtől, akkor baj van, akkor üljünk le, beszéljük meg, hogy mi történik velünk, mert én láttam ugyan magyar lobogót március 15-én az idén is Erdély-szerte, de ezeknek a lobogóknak a kitűzését az RMDSZ önálló politikája tette lehetővé. Mindez a mi saját küzdelmünk eredménye, amihez megkaptuk és ezután is meg akarjuk kapni a magyar kormány támogatását, miközben a román politikai életben is olyan partneri kapcsolatokat kell kialakítanunk, hogy erőnk ne csak a kinyilatkoztatásra, hanem a megvalósításra is legyen elegendő.

Megvalósítani, de hogyan?

A kérdés egyáltalán nem fölösleges, mert végül is én tényleg azt látom, hogy elméletben legalább kétféle megoldás lehetséges, például az elállamosított tulajdonok visszaszolgáltatására. Az egyik megoldás: támogatást keresni Európában, szövetségeseket találni Romániában, és addig tárgyalni, amíg visszaszerezzük az elvett tulajdont. A másik megoldás: visszavenni az elvett tulajdont!

Elméletben, mint látják, ez lehetséges, nyugodtan ki lehet nyilatkoztatni. Kérem, gondolják meg, a gyakorlatban mire van esély!

Ma természetesen nem az elmúlt nyolcvan évről, nem is az 1989 óta eltelt tizenkét esztendőről, hanem a legutóbbi tanácskozásunk óta, az elmúlt négy hónapban megtett útról kellene beszélnünk. De a kormánypárttal kötött megállapodás kapcsán is, a magyarországi választások ürügyén is felserkenni látszott az a vita, amely végül is az önállóságunkról vagy beilleszkedésünkről szól immár hosszú-hosszú ideje. Erre pedig nekem is reagálnom kellett, hiszen mint mondottam, mi igazán sem ide, sem oda nem tudhatunk beilleszkedni, a mi romániai társadalmi integrációnk éppúgy nem lesz sohasem teljes, mint ahogy a magyarországi nemzeti integrációnk is csak részleges lehet, bárki bármit is mondjon. Mi, ismétlem, önállóságra vagyunk ítélve.

Az önállóság viszont kifelé egységet és szolidaritást jelent, különösen egy olyan időszakban, amikor nagyon sok múlik ezen az egységes fellépésen, akár a román parlamentben is. A szövetségen belüli pluralizmust nem csupán tolerálni, hanem támogatni is kell, mert az egység csak így tartható fenn. Azt sem kell kárhoztatni, ha néhány kolléga a képviselőházi frakción belül csoportosul különféle problémák végiggondolása és megoldása végett. Ám most már eltelt azóta néhány hónap, jó lenne, tisztelt kollégák, nem egymást monitorizálgatni, hanem szorosabban együttdolgozni, mert az elmúlt hónapokban bebizonyosodott, hogy azoknak volt igazuk, akik ezt a megállapodást támogatták.

Bekerült a rendőrségi törvénybe a nyelvhasználati rendelkezés, elfogadták a munkaszolgálatosok kárpótlásának törvényét, elkészültek az etnikai okokból üldözött személyek kárpótlását szabályozó törvény végrehajtási utasításai, kormányhatározat rendezte a nemzeti jelképek használatát, már csak államelnöki ellenjegyzésre vár a földtörvény, amely végre stabil törvényes keretet teremt a földek és erdők visszaszolgáltatására. Ebbe a törvénybe a képviselőházban még sikerült az RMDSZ szakembereinek újabb módosító javaslatokat bevinni, többek közt törölték azt a megszorító rendelkezést, hogy a közbirtokossági tagok nem adományozhatják vagy nem adhatják el résztulajdonukat. Az egyházak ingatlanjairól sok szó esik, kevesebbet beszélünk elvett földjeikről és erdeikről, éppen ezért fontos, hogy ezzel kapcsolatosan is javult a törvény: az egyházak közbirtokosságokban található erdőterületeit nem adják hozzá ezen intézmények más formában visszakapott erdőterületeihez, azaz az egyházak visszakapnak a 30 hektáros erdőterületen felül még 20 hektárt az egyes közbirtokosságokban található résztulajdonuknak megfelelően. A kaszálók, legelők, szőlők és gyümölcsösök sokat vitatott kérdését is rendeztük a törvényben. Ugyanakkor a megállapodás értelmében a kormánypárt leadta a Szenátusban azt a módosító javaslat-csomagot, amely a Képviselőházban már megszavazott sürgősségi kormányrendeletet átfogó restitúciós törvénnyé teszi, és így határidő előtt, valószínűleg még ebben a parlamenti ülésszakban, tehát június 30-ig megteremthetjük az egyházi és kisebbségi ingatlanok visszajuttatásának törvényes keretét. Nem mindenki értette meg, hogy mire jó ez az eljárás, amellyel egy korlátozott számú ingatlanról szóló sürgősségi kormányrendeletből kivesszük a korlátozást, és úgy módosítjuk, hogy minden ingatlant vissza lehessen adni vele. Időt takarítunk meg, legalább két hónapot ezáltal, és ez egyáltalán nem mellékes. Hosszú évek meddőnek látszó küzdelme után most végre esély mutatkozik, hogy ezt a kérdést megoldjuk, és azon kell lennünk, hogy ez meg is történjék, ehhez pedig megint csak nem vitára, hanem összefogásra van szükség, többek közt magukkal az egyházakkal is. Az elállamosított föld-, erdő- és épület-tulajdonok visszajuttatása az RMDSZ legnagyobb feladata volt az elmúlt években, és az, hogy ezt legnagyobbrészt megoldottuk, illetve meg fogjuk oldani, legnagyobb eredményünk is egyúttal. Köszönettel tartozunk a két RMDSZ-frakciónak azért, ahogyan éveken át dolgoztak a megoldáson. Persze, nem minden a mi érdemünk, erről nincsen szó, de nélkülünk nem lenne közbirtokossági erdő és még sok más tulajdonforma. Mint ahogy fontos áttörésként értelmezem a magánerdészetek létrejöttét is, hiszen néhány évvel ezelőtt még az erdőket sem akarták magánkézbe visszaadni, ma pedig az adminisztrálásukat is rábízhatjuk a magánerdészetekre. Ugyancsak figyelmükbe ajánlom azoknak, akik más országból hazalátogatva Ártándnál lépik át a határt, hogy sok-sok évtized után magyarul is olvashatják jó néhány helység nevét a főútvonalon: Nagyvárad, Fugyivásárhely, Mezőtelegd, Pusztaújlak, Örvénd, Élesd. Az elmúlt hónapok a tulajdon-visszaadás törvényi kereteinek alakításában és a kétnyelvűség bevezetésében hoztak a legtöbb elégtételt. Elég sok halogatás után végre a törvény hatálya alá eső települések jóval több mint kétharmadában már ki van téve a kétnyelvű helységnévtábla. Persze, az is igaz, hogy ahol nem tették ki, ott már túllépték a törvényes határidőt, és már rég szankcionálni kellett volna az illetékes intézményeket.

A kormánypárttal való együttműködésnek megvoltak hát az eredményei, de ugyanakkor jókora késésben vagyunk máris jó néhány célnak a megvalósításában, és a hátralékok halmozódnak. A legsúlyosabb konfliktus köztünk az egyezségbe foglalt marosvásárhelyi Bolyai Farkas középiskola kapcsán alakult ki, és azok, akik ezt a konfliktust gerjesztették, nagyon is pontosan tudták, miképpen kell eljárni ahhoz, hogy Marosvásárhely márciusát tizenkét év múltán felidézzék. Mementó volt ez a néhány nap mindenkinek: a nacionalizmus kísértete még itt van közöttünk, a gyűlölet szelleme még bármikor kiengedhető a palackból. Viszont van mégis egy fontos különbség: ma már talán nincsen alapvető politikai érdek arra, hogy az ilyen feszültségek fennmaradjanak, és ezért is sikerült végül a megfelelő megoldásban kiegyezni. Van még szándék a konfliktusra, van még érzelmi háttér is hozzá, de a hatalmi érdekek ma már nem errefelé mutatnak.

Akik ma Romániát kormányozzák , és akik holnap kormányozni fogják, nem hagyhatják figyelmen kívül, hogy az integráción kívül nincsen más járható út a számukra. Egyébként számunkra sincsen más út, nekünk, romániai magyaroknak is ez az érdekünk, és ha ősszel Prágában valóban meghívják Romániát is a NATO-ba, akkor ezt nekünk külön sikerként kell megélnünk. Hiszen a csatlakozás azt fogja jelenteni, hogy ugyanabban a hatalmi és politikai tömbben leszünk, mint Magyarország, de azt is jelenti majd, hogy közvetve az Európai Unióba való felvétel is bizonyossággá lesz. Csak azon kell majd dolgozni, hogy ez is minél hamarabb megtörténjék.

Mi ugyanis, hölgyeim és uraim, versenyt futunk az idővel, és egyáltalán nem dőlt még el, hogy ki fogja megnyerni a versenyt. Ha a népszámlálás itt-ott már kiszivárgott adataira gondolok, akkor ez az aggodalom nagyon is jogos. De erről külön szeretnék beszélni.

Most egy pillanatra visszatérnék a kormánypárt és az RMDSZ közti együttműködésre, mert utólag visszatekintve azt még mindenképpen meg kell említenünk, hogy a megyei megállapodások megkötése a két szervezet között rendkívül megnövelte az együttműködés bázisát, és ugyanakkor jelentős elvi fordulatot hozott: ugyanis bár ez még mindig politikai érdekeken alapuló együttműködés, előképe lehet egy majdani ennél általánosabb, románok és magyarok közti együttműködési formának. Vagyis ami ma még kétségtelenül a politikai érdekek kölcsönösségét jelenti, az később az etnikai-nemzeti érdekek kölcsönösségére lenne átváltható.

De egyelőre még nem tartunk ott. Egyelőre ezek csak első lépések, számos vitával, sőt időnkénti visszalépésekkel is, mint például Kovászna megyében.

Említettem az imént, hogy a kiszivárgott népszámlálási adatok a magyarság számának csökkenésére utalnak, akárcsak Szlovákiában vagy a Vajdaságban. Egyik vagy másik oka ennek a fogyásnak különbözhet régiónként, de összességében a folyamat mindenütt azonos. Kisebb a születési  arányszám, mint a halálozás, és közben tovább folyik a fiatalok kitelepülése, illetve  szórványvidéken az asszimiláció is.

A huszonnegyedik órában vagyunk.

Rá fogunk-e jönni végre, hogy nem a következő évtizedekben, hanem, a következő években dől el ennek a közösségnek a sorsa, hogy megkapaszkodunk-e a szülőföldünkön vagy elfúj minket is a szél? Ma ez a legnagyobb kihívás, és meg tudjuk-e vajon érteni, hogy egy megosztott vezetőréteg nem lesz képes szembenézni ezzel a kihívással? Itt az ideje a józanságnak, de itt az ideje a határozott fellépésnek nemcsak a mások hibáival, hanem a saját gyengeségünkkel szemben is. Tessék végre felfogni, hogy a Székelyföldet vagy a Partiumot gazdaságilag meg kell mozdítani, a szórványvidéknek, sőt, a csángóknak is programokat kell készíteni, és gyakorlatilag mindent alá kell rendelni a legfontosabb célnak: a fiatal nemzedék itthontartásának. A státustörvényt is erre kell felhasználni, a visszaszerzett tulajdont is így kell kamatoztatni. Céltudatos, jól megtervezett, jól végigvitt stratégiákra van szükség. A Sapientia magánegyetem például nagyon fontos megvalósítás, de ennek úgy kell egy stratégiába illeszkednie, hogy ne ébredjünk arra: magyarországi pénzből, olcsóbban, Magyarország számára képezünk diplomásokat. Tudom, sokan felhördülnek erre, sokaknak nyers beszéd ez. Lehet, hogy nyers, de igaz.

Nekünk nincsen négy évünk az okoskodásra, nincs időnk arra, hogy ide vagy oda csatlakozzunk a magyarországi pártharcokban, ezek ma számunkra nem valós szenvedélyek, tisztelt kollégák, ezek úri passziók nekünk akkor, amikor fél lábbal kint vannak már közülünk nagyon sokan abban az országban, ahol magyarnak lenni nem megpróbáltatás. Nincsen időnk Fidesz-, MDF-, MSZP- vagy SZDSZ-pártinak lenni, hölgyeim és uraim, mert itt Romániában magyarpártinak kell lennünk, amíg még nem késő. Önállóságra vagyunk ítélve ugyan, de eltűnésre is, ha nem vagyunk képesek megérteni, hogy szükségünk van a mindenkori magyar kormány támogatására, de szükségünk van a mindenkori magyarországi ellenzékkel való együttműködésre is.

Ez a kapcsolatrendszer és ezek az elvek szavatolták eddig is, hogy tizenkét éven át alapjában véve folytonosság volt a különböző magyar kormányok határon túli politikájában, és folytonosság lesz meggyőződésem szerint ezután is. Ebben az értelemben tárgyaltunk máris a most megalakuló magyar kormány kijelölt miniszterelnökével, illetve a koalíciós pártok vezetőivel, és a jó viszony szavatolja, hogy akár a státustörvényről, akár a román-magyar egyetértési nyilatkozatról, akár a támogatási rendszer egészéről legyen szó, a véleményünket figyelembe fogják venni.

Az RMDSZ azzal, ahogyan a státustörvény kérdését kezelte, tekintélyt vívott ki magának egész Európában. Ezután is kiemelt célként kell tekintenünk Románia és Magyarország viszonyára, mert ha ez a két ország tovább közeledik egymáshoz, akkor a szülőföldön való megmaradáshoz szükséges gazdasági feltételrendszer – és pozitív jövőkép – is könnyebben megteremthető.

Az eddiginél összetettebb, szélesebb alapú kapcsolatrendszerre van szükségünk a magyar kormánnyal, illetve a különböző tárcákkal, de a régiók közti együttműködésben is előbbre kell lépnünk. Az új magyar kormánytól nem csupán annyit igénylünk, hogy ami volt, az megmaradjon, hanem hogy tekintsük át az eddigi támogatási elveket, tegyük egyszerűbbé és átláthatóbbá a támogatás rendszerét, és folytassuk a tizenkét évvel ezelőtt elkezdett utat.

Önállóságra vagyunk ítélve, tisztelt kollégák, de ez nem jelenti azt, hogy magunkra vagyunk utalva. Ha jól politizálunk, lesznek mindig partnereink, és lesznek szövetségeseink. Rajtunk múlik csupán: bölcsességünkön, kitartásunkon, egységünkön, szolidaritásunkon…

 

Marosvásárhely, 2002. május 25.

Markó Béla

 

Szerkesztőségek figyelmébe

***      Az RMDSZ kedden, május 28-án 13.00 órától tartja heti sajtóértekezletét a Szövetség Dr. Lister utcai székházában.