RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ
Kiadja és szerkeszti az RMDSZ Sajtóirodája
www.rmdsz.ro 2009. április 19., vasárnapelhivbuk@rmdsz.ro VII. évfolyam, 4102. szám
Tartalom:
*** Egy irredenta hétköznapjai
Egy megdöbbentő könyv egy megdöbbentő korról
*** Markó Béla szövetségi elnök előadása a kolozsvári Szabédi Napokon
Egy irredenta hétköznapjai
Egy megdöbbentő könyv egy megdöbbentő korról
*** – Minden hatalomnak érdeke, célja, törekvése, hogy állampolgárait minél totálisabban megfigyelje, ellenőrizze: a diktatúra és a demokrácia között az a különbség, hogy míg a diktatúrában az állampolgárnak semmilyen eszköze nincs arra, hogy maga is ellenőrizze a megfigyelést végző intézményeket, a demokráciában elvileg van erre lehetőség. A hatalom ma is erre törekszik, de ezt nem szabad hagyni. Erre való figyelmeztetés ez a könyv is – hangsúlyozta Markó Béla pénteken, Marosvásárhelyen, az “Egy irredenta hétköznapjai” című, újonnan megjelent könyvének bemutatóján. A Bernády Ház zsúfolásig megtelt kiállítótermében rendhagyó kötettel ismerkedhettek meg az érdeklődők, hiszen – ahogyan a szerző is elmondta – ezt a könyvet nem ő írta, hanem azok, akik a kommunizmus utolsó évtizedében lehallgatták beszélgetéseit, lakását, telefonját, és ezáltal családtagjait, közeli barátait is. A Pallas Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent könyvben az Igaz szó szerkesztőjéről 1986 és 1989 között készült titkos lehallgatási jegyzőkönyvek válnak elérhetővé, de ezáltal nemcsak a szerző életébe, hanem az akkori elnyomó és cinikus hatalom működésébe, belső megfigyelési rendszerébe is betekintést nyerhetünk.
A rendezvényt Tőzsér József, a kiadó Pallas Akadémia igazgatója nyitotta meg. Gálfalvi György, a Látó nyugalomba vonult főszerkesztője, Markó Béla egykori kollégája beszédében megállapította, a kötet végén található névjegyzék szerint maga is jóval több, mint száz alkalommal szerepel Markó Béla lehallgatási jegyzőkönyveiben, és ez fordítva is igaz. – Markó Béla a kötet elé írt kitűnő esszéjében írja, miért tartotta fontosnak a megjelentetést. A kételyeket is legyőző kötetszerkesztési elv: a féltés. Látszólagos eszköztelenségében is céltudatos könyvének több olvasata lehet: kollektív emlékirat, amelyet több mellékszereplő mond a mikrofonba, modern rádiójáték, krónika arról, hogy mi történt a világgal 1986 és 1989 között. De olvasható a felszínen szürkének tűnő hétköznapoknak ellentmondóan mozgalmas tényregénynek is, amelyben egy értelmiségi csapat próbál kívül és belül egeret fogni, kompromisszumot kötni: van-e egyáltalán esély túlélni ezt az őrületet? A humor, az irónia teszi elviselhetővé a legnehezebb pillanatokat. Szorongattak, és mi mégis kacagtunk. Legyen ez tanulság a jövőre nézve – mondta Gálfalvi György, aki mintegy figyelmeztetésképpen feltette a kérdést: vajon ki vagy kik rögzítették mindazt, ami az utóbbi húsz évben történt velünk és lesz-e folytatás?
Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője szerint a könyv első olvasatban a megdöbbenés könyve: hiszen „botrány és szégyen, hogy úgy kellett élni. De így is lehetett élni, és így is lehetett élni szabadon, az értelmiségi ember belső autonómiájával. A költő ugyanakkor hozzátette, könyv a megdöbbenés után valamiféleképpen a humoré is: hiszen a hatalom minden igyekezete ellenére a szellem mégsem volt lehallgatható. Ma már humoros ez a szappanopera, humoros a hatalom humortalansága is, mert a “kukkoló” hatalom szürke, amely nem ismeri a humort, ez ugyanis csupán a szabad szellem sajátossága. Én azt szeretném, ha húsz-harminc év múlva gyermekeinknek, unokáinknak nem kellene újabb lehallgatási jegyzőkönyveket olvasniuk” – mondta Kovács András Ferenc
A szerző, Markó Béla arra mutatott rá, a könyv célja nem a leleplezés, hanem annak bemutatása, hogy a kommunista hatalom miként póbálta sziszüphoszi módon ellenőrzése alatt tartani az embereket. – Írói szemszögből nem szomorúságot érzek, inkább megdöbbenést, szégyent, mert belelestek az életünkbe. Mennyira naivak voltunk! Tudtuk, hogy lehallgatnak, de nem hittük volna, hogy ennyi energiát fordít erre a rendszer. Hiszen mi csak értelmiségiek voltunk, akik tették a dolgukat.
–Politikusi szemszögből fontos, hogy mutassuk fel ennek az egésznek a mechanizmusát, azt, hogy hogyan szemlélt, mit szűrt ki, mit tartott fontosnak a diktatúra és rendszere. Hogy a ’89 utáni generációk is, akik lehet, már nem tudnak erről az egészről, megértsék. A diktatúrában az állampolgárnak nincs esélye arra, hogy az őt figyelő intézményt ellenőrizze. A demokráciában elvben ez lehetséges: a mi dolgunk az, hogy valóban lehetséges legyen. Ha mindez megtörténhetett velünk 1989 előtt, megtörténhet máskor is. És ha nem vigyázunk, igencsak megtörténhet. Engem kevésbé a múlt és a jelen, inkább a jövő érdekel. Minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy helyes döntéseket hozzunk, vagy hozzanak azok, akik ideiglenesen vezetnek minket -fogalmazott Markó Béla.
Markó Béla szövetségi elnök előadása a kolozsvári Szabédi Napokon
*** Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a Korunk Stúdió, valamint a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága közös szervezésében került sor április 17. és 19. között Kolozsváron a XVIII. Szabédi Napok: Értelmiség és politikum című rendezvénysorozatra. Ennek keretében, szombaton konferenciát tartottak, amelyen Markó Béla szövetségi elnök is előadást tartott. Az alábbiakban közöljük az előadás szövegét.
KÖLTŐI PROGRAMOK, POLITIKAI PROGRAMOK
A HUSZADIK SZÁZADI ERDÉLYBEN
Egy államiságától megfosztott közösségben nincsen lehetőség az elit egészséges munkamegosztására, hiszen az államvezetésből kiszorított kisebbség kénytelen az értelmiséget, írókat, művészeket, tanárokat, orvosokat olyan feladatokkal megbízni, amelyektől normális körülmények között inkább menekülni szeretnének. Az erdélyi magyar értelmiségiek nem azért politizáltak a két világháború között, majd azután is, mert erre predesztinálta volna őket a hagyomány, hanem mert erre ítélte őket a saját közösségük. Botcsinálta politikus volt szinte minden írója, költője Erdélynek, és ettől talán erkölcsösebb lett az erdélyi magyar politika, de naivabb, „poetikusabb” is volt ugyanakkor. Őszinte, szenvedélyes, elkötelezett, de rendkívül alacsony hatásfokú volt ez a politika. Persze, elsősorban nem művelőinek alkalmatlansága, hanem inkább a tényleges politikai eszközök hiánya miatt.
Közhely, amit mondok, de fontos közhely meggyőződésem szerint. Huszadik századi erdélyi magyar létünknek minden bizonnyal egyik legjelentősebb dilemmája ez. Elit-e az osztatlan felelősségű, mindenes elit? A kérdésben olyan ellentmondás van, amit máig nem sikerült feloldani. Pedig a korszak, amelyről szólni akarok, tulajdonképpen lezárult. Nem 1989-ben zárult le, hanem harminc esztendővel ezelőtt, 1959-ben, amikor formailag „csak” egyesítették a magyar Bolyai Egyetemet a román Babeş Egyetemmel, de valójában felszámolták azt. Önállóság nélkül nincsen egyetem, tudják ezt Cambridge-től a Sorbonne-ig a világon mindenütt, tudták Szabédi Lászlóék is Kolozsváron, 1959-ben. Számokkal, százalékokkal nem nagyon mutatható ki ez a különbség, hiszen nem a magyarul megszerzett diplomák számáról van szó, ma például a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen jóval több fiatal tanul magyar nyelven, mint az egykori Bolyai Egyetemen, de ettől még nincsen önálló állami magyar egyetemünk, vagyis egy olyan állami költségvetésből finanszírozott csúcsintézményünk, amelyben magyar értelmiségiek döntenének teljes mértékben arról, hogy mi módon, milyen programmal, milyen tartalommal képeznek magyar értelmiségiek magyar értelmiségieket.
Azt a korszakot, amely 1959-ben a Bolyai Egyetem megszüntetésével kényszerűen lezárult, Kós Károly hirdette meg 1921-ben, a Kiáltó Szóban. A második világháború, a négy évig tartó észak-erdélyi „magyar világ” talán egy időre megszakította ezt a periódust, de alapjában véve az új Románia kezdetleges demokráciáján, majd a királyi diktatúrán, a legionárius mozgalmon, a szovjet megszálláson, a kommunizmuson átível egy illúzió! A nagytehetségű, nagyálmú erdélyi magyar értelmiség legszebb, legfelemelőbb, leghatalmasabb, legdrámaibb illúziója: az önállóság. Amennyiben, persze, tényleg illúzióról van szó, és nem egy olyan történelmi léptékű tervről – „projektről”, ahogy manapság mondjuk –, amely hosszú megszakítás után mégis beérik napjainkban. Bízzunk benne, hogy igen, de elkiabálni még korai lenne.
Mindenesetre a nyitás erős volt, meghökkentő. Nem politikusoktól jött, a politikusok akkor hallgattak vagy éppen csomagoltak. Írótól, művésztől, építésztől jött a Kiáltó Szó, attól a Kós Károlytól, aki igazán politikussá azután sem vált, de ideológiát indított útnak, a transzszilvanizmust. Végül is az önállóság ideológiája ez, Erdély önállóságának, az erdélyi magyarság önállóságának a programja. Ennél érvényesebbet – és romantikusabbat, patetikusabbat – azóta sem mondtak a mi erdélyi jövőnkről. Kós Károly épületei egyik-másik kritikusa szerint nem teljesen, nem maximálisan kihasználhatók, vagyis nem mindig funkcionálisak, de szépek, eredetiek, tartósak, és a lehető legerdélyibbek. Mint ahogy a mi erdélyi létünk sem teljesen funkcionális, de mondjon valaki jobbat, tartalmasabbat ennél. Kós Károlynál két szó, az alkotás és cselekvés visszanyerte szótári értékét: szinonimák!
A Kós Károly-projektet majdnem negyven esztendő múlva Szabédi László zárja le, ő tesz saját halálával pontot a trianoni nemzedék illúziójára. De a kezdet és a vég között programalkotó írók, költők, értelmiségiek serege tolja Sziszüphoszként az erdélyi követ az erdélyi hegyre.
A kezdet pedig, ismétlem, fergeteges:
„Velünk, Erdély magyarságával minden időben számolnia kell annak, aki szuverenitását reánk kiterjesztette. Számolnia kell Romániának is, ha azt akarja, hogy területi és népességben való gyarapodása erőgyarapodást is jelentsen, nem pedig fölös terhet, súlyos kölöncöt.
Nem szabad elfelejtenie, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakított egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kulturával, önérzettel. Tudtunk számolni mi minden helyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani. Erőnket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük: sokszor próbáltuk, mennyit bírunk.
Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár, felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, gyűlölködő, alattomos belső ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának. Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.
De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kulturánk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzésünk, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk.
Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat(…)”
Kós Károly teljesítette a maga hivatását, nem csupán elindított egy ideológiát, hanem ennek szellemében fel is épített egy életművet.
Szabédi László abba halt bele, hogy ő viszont egy másik korban már tulajdonképpen meg sem hirdethette programját, nemhogy kiteljesíthette volna. Ez a szintén polihisztor – író, tudós, oktató – alkatú ember társadalmi programját érezhette, másokkal együtt, összeomolni az egyetem felszámolásával.
De addig még hány meghasonlott értelmiségi sorsot láthatott Erdély? Hány politikai programnak szánt költői programot, amelyek szerzőik gyötrő dilemmáiról tanúskodnak. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Gyönyörű program, a szülőföldhöz való jog költői megfogalmazása, csakhogy aki írta, Tamási Áron, később kivándorolt.
Mint ahogy az idegenség érzete, valamiféle metaforikus szorongás kíséri végig Áprily Lajos jellegzetesen transzszilván líráját is, többek közt a Kós Károlynak dedikált, sokat idézett Tetőn c. verset is: „Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. / Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor. // És békességes szót ejtett a szája, / és békességgel várt az esztenája. // Távol, hol már a hó királya hódít, / az ég lengette örök lobogóit. // Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot, // s tetőit, többet száznál és ezernél – / s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély.”
1923-ban, a Kiáltó Szó után két évvel született ez a vers, mint ahogy akkortájt íródott Dsida Jenő hatalmas költeménye, a Psalmus Hungaricus is, amely látszólag teljességgel kivételes Dsida poézisében, kilóg a Dsida-képből, talán még a Tükör előtt illeszthető csak melléje. Sodró vers, az erdélyi értelmiségi programverse, annak az iszonyú ellentmondásnak a kifejezése, hogy a kisebbségi magyar önállóság ára tulajdonképpen a folyamatos öncsonkítás: „Mit nékem most a Dante terzinái / s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant, / mikor tetszhalott véreimre / hull már a föld és dübörög a hant, / mikor a bús kor harsonája / falakat dönt és lelket ingat, / mikor felejtett, ősi szóra / kell megtanítni fiainkat, / mikor rémít a falvak csendje / s elönt a semmi árja minket / és szülni kell és nemzeni / s magunk képére kalapálni / vánnyadt gyermekeinket!”
Magával ragadó, mégsem igazán rokonszenves ez a vers. A kényelmetlen igazság verse: „Európa, én nagy mesterem, / lámcsak mivé lett fogadott fiad! / Mily korcsbeszédű, hitvány, / elvetemült és tagadó tanítvány.”
Ma is bújkál bennem a kétely, hogy nincs-e a Psalmus Hungaricusban valami nekikeseredett irónia, egy folyamatos gúny, nem így nézi-e önmagát a kifinomult, dekadens Dsida? Lehet, de az ő igazsága is csak így teljes, ezzel a verssel.
Mint ahogy ugyanez a kettősség jellemzi Reményik Sándort, de Dsidához képest talán fordított arányban. Az ő politikai programja szintén akkoriban, pontosan 1925-ben született, de a kilencvenes évek elején újból sűrűn idézték iskolai szavalók és politikusok: „Ti megbecsültök minden rendet, / Melyen a béke alapul. / De ne halljátok soha többé / Isten igéjét magyarul?! / S gyermeketek az iskolában / Ne hallja szülője szavát?! / Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!” (Templom és iskola)
Mára már a kisebb tehetségű Wass Albert foglalta el a Reményik Sándor helyét az iskolai ünnepélyeken: „Üzenem a háznak, mely fölnevelt: / a fundamentum Istentől való, / és IstentőI való az akarat, / mely újra építi a falakat. / A víz szalad, de a kő marad, / a kő marad…” (Üzenet haza)
Kultusz volt, kultusz van, kultusz mindig lesz, de jobb lenne, ha Dsida-kultusz, Áprily-kultusz, és leginkább Kós Károly autonómia-programjának kultusza lenne ma Erdélyben, ismét értékké kellene tenni a transzszilván múltat és a transzszilván jövőt. Szabédi költészetét, életét és halálát is ismerni és érteni kellene. Hiszen a költői programokkal behelyettesített, elvetélt politikai programok földjén, Erdélyben mindenki erőszakot tett-tesz a maga alkatán. Dsida Jenő akkor, amikor a szemlélődést a cselekvésre kívánja fölváltani a Psalmus Hungaricusban, Szabédi László pedig éppen fordítva: amikor kijelenti, hogy : „De én nem nyúlok a világhoz. Nem tudom / ki csinálta, és nem tudom miért csinálta.” (Idegen tündér)
Éppen ez a programalkotó kényszer adja az erdélyi líra eredetiségét, és világítja meg az erdélyi értelmiségiek folyamatos küzdelmét a prófétaságért vagy a prófétaság ellen, ami végül is egyre megy, mert ez tölti ki az életüket és az életművüket is.
Szabédi László egész ars poeticát épít abból, hogy a küldetés, a feladat teljesítésére nincsen mód számára, és amit mond, az boldogabb népek költőinél minden bizonnyal természetes lenne, sőt, el sem kellene mondani, nála viszont mindez egyenértékű az önfeladással, vagyis a halállal: „Soká hitette velem valami, / hogy küldetés az én megszületésem: / az ó világon kijavítani, / ami rosszul van, vagy nincs jól egészen. // (…) Országokat bejártam; otthon is / – látszatra tétlen – ott se ültem resten, / betűk világába merülve is / a helyemet, a helyemet kerestem! // Hiába. Ép, egész, tökéletes / a pokol is, a föld is és az ég is. / Hadd járjon a világ! Fölösleges / külön kerékként elkeringek én is.” (Külön kerék)
Erdélyben voltak jelentős politikusok is, de fölöttük mára eljárt az idő, nem sok maradt abból, amit programként fölmutattak. Mint ahogy az elméleti emberekkel, a kisebbségjogi megoldásokat keresőkkel is mostohán bánt az emlékezet – mostohán bántunk végül is mi -, hiszen Jakabffy Elemér vagy Balogh Artúr több méltató szót érdemelne, mint amennyit kapnak néhanapján. Különösen ma kellene ismét nagyon vissza-visszanézni programalkotó írókra, költőkre vagy politikusokra, mert az 1959-ben lezárult folyamat végül is 1996 körül ismét elindult, ismét vannak illúzióink – vagy reményeink? ki tudja? -, és ezen az úton nagy szükség lenne a huszadik századi erdélyi magyar értelmiségiek programjait elemezni, kérdéseiket ismét feltenni, válaszaikat megvizsgálni. Hiszen amit mondtak, nem üres szó volt csupán, építészeti stílus lett belőle, érvényes költészet, működő Bolyai Egyetem, és sok más egyéb elengedhetetlen tartozéka az akkori magyarok életének. És ami volt, az nyilván van is. Olyan értelemben, hogy a Bolyai Egyetemet, mint lehetséges önállóságunk bizonyítékát, nem lehetett eltüntetni, tudjuk, hogy volt, tehát lehetséges.
Jó lenne, ha sorsunk nem lenne olyan szikár, mint Szabédi László költészete, de valójában az ő puritánabb, kopogósabb nyelve jellemzi Erdélyt, nem a Tamási Ároné. Ugyancsak jó lenne, ha lehetne igazi munkamegosztás ebben az egyre hosszabbra nyúló erdélyi kisebbségi létben, de úgy sejtem, ez a munkamegosztás nem fog megvalósulni egyhamar. Egy Kós Károly-i Kiáltó Szóér annyit, mint egy meg nem valósult autonómia-statútum. Sőt, többet ér. Hiszen az erdélyi magyar irodalom vagy művészet maga a megvalósult autonómia. Önállóságunk és kötődésünk bizonyítéka. A hajdani és majdani erdélyi magyar egyetem önállósága és az erdélyi magyar értelmiségi ember kötődése egyszerre Erdély egészéhez és külön a vele egy nyelvet beszélőkhöz. Nehéz, bonyolult képlet. A költők nap mint nap megoldják. De vajon, a megvalósult költői programok után a huszonegyedik század meghozza-e a megvalósítható politikai programokat is itt Erdélyben?
Kolozsvár,
2009. április 18.