RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ
Kiadja és szerkeszti az RMDSZ Sajtóirodája
www.rmdsz.ro 2007. július 1, vasárnapelhivbuk@rmdsz.ro XV. évfolyam, 3615. szám
Domokos Géza a közösség iránti hűség és elkötelezettség példája marad
Utolsó útjára kísérték az RMDSZ első elnökét
– Domokos Géza a jelenkori Erdély egyik főembere volt, akinek sorsa elválaszthatatlan közösségének életétől, és akinek döntő szerepe volt abban, hogy merre indult el a magyarság. Egy nehéz, reményt is adó, de gyötrelmes dilemmákkal is terhes korban ő az együttműködés, a párbeszéd útját választotta a román–magyar viszonyban, és ami sokszor még ennél is nehezebbnek látszott, a magyar–magyar kapcsolatokban is – hangsúlyozta szombaton, Sepsiszentgyörgyön Markó Béla szövetségi elnök a június 26-án, 79 éves korában elhunyt magyar író és politikus temetési szertartásán.
Domokos Gézától a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron színház előcsarnokában felállított ravatalnál vettek végső búcsút hozzátartozói, tisztelői, az RMDSZ vezetői, országos és helyi képviselői. A magyar kormányt Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal szakállamtitkára és Törzsök Erika, a Miniszterelnöki Hivatal nemzetpolitikai ügyek főosztályának főigazgatója képviselte. A temetésre koszorút küldött Călin Popescu Tăriceanu román miniszterelnök is. A ravatal mellett székely ruhás ifjak, majd politikusok, közéleti személyiségek is díszőrséget álltak.
– Domokos Géza elöljárónk volt nekünk, felelős emberünk, aki rombolni nem tudott, csak építeni – fogalmazott az RMDSZ elnöke, utalva arra az időszakra, amikor a magyar írófelépítette az önálló intézményt, a Kriterion kiadót, és működtette azt több mint húsz esztendőn át. Ez volt a romániai magyarság első számú művelődési intézménye – mondta Markó Béla. “Nem tudom, milyen lett volna az életünk az egyre sötétülő diktatúrában egy ilyen hatalmas szellemi műhely nélkül, amely nemcsak a magyar értelmiségieknek adott otthont, hanem minden romániai kisebbséget magába ölelt. Biztosan meglettünk volna nélküle is. De így nem csupán megvoltunk, hanem reménykedtünk is. Mert láthattuk, hogy a cellába is bejöhet a napfény, és ha időnként elfordul a börtönőr, válthatunk egy-két értelmes szót egymással. Bejött a napfény, bejött a világirodalom, megjelentek a fedőlapon a kalotaszegi varrottasok, és olvashatóak voltak a csángó balladák a Kriterion által – mondta az elnök arra emlékeztetve, a romániai magyar értelmiségnek versbe, színdarabba, esszébe, regénybe kellett rejtenie politikai hitvallását. „Kulturális közösségként megmaradhattunk a zsarnokság évtizedeiben, többek közt a Kriterion által is, majd pedig politikai közösséggé változtunk az 1989 decemberében létrejött RMDSZ által. Sok román kérdezte akkor, miképpen volt lehetséges egy ilyen szövetséget egyik napról a másikra megalakítani, netán már létezett azelőtt is földalatti formában. Igen, létezett, de nem földalatti szervezetként, hanem könyvek szövetségeként. Ránéztünk egy Domokos Géza által kiadott könyv székely szőttessel illusztrált borítójára, elolvastunk egy Sütő András színdarabot, és ugyanazt éreztük, ugyanazt gondoltuk, ugyanazt reméltük, vagyis szövetségben voltunk. Ebből az érzésből, ebből a reményből valóban egy pillanat alatt jöhetett létre a politikaiszövetség is” – hangsúlyozta Markó Béla.
Három évig volt az RMDSZ elnöke, de ebben a három évben is benne volt Erdély sok száz esztendeje: 1989 decembere, 1990 marosvásárhelyi márciusa, majd a későbbi parlamenti összecsapások. Domokos Géza azzal is példát mutatott, ahogyan visszavonult a politikától. „Pedig legkevésbé neki kellett volna magára vennie az 1989 előtti múlt ódiumát, mégis példát adott a nagyszájúaknak, akik azóta is átvilágításért kiabálnak, de ők maguk nyugodtan ülnek a székükben” – hangoztatta a szövetségi elnök.
Gémesi Ferenc a magyar kormány nevében úgy fogalmazott: bár mindannak, aminek Domokos Géza kezdeményezője, részese, szenvedője volt, ma még nem mérhető le a hatása, de a több évtizedes tevékenységének értéke már ma is mindenki számára nyilvánvaló. Kifejtette, Domokos Géza segítette népét, hogy felismerje, nem zárkózhat be a múltba. Hitte és hirdette, hogy a jelenben kell megkeresni azokat az utakat és eszközöket, amelyek képesek elősegíteni nem csupán a nemzet egészében felfogott megmaradást, hanem az egyén életében is ható otthon-maradást – mondta az államtitkár. Gémesi Ferenc beszédében megállapította: Domokos Géza halála – a mai modernizációs folyamatok árnyékában sajátosan szerveződő nacionalizmus jeleitlátva – különösen nagy vesztesége a nemzetnek, az ő bölcsességére most ismét nagy szükség volna. „De reménykedjünk – életműve biztosítja, hogy továbbra is hatással lesz a magyar szellemi és politikai életre, a közgondolkodásra” – hangsúlyozta Gémesi Ferenc.
A szertartáson felszólalók egyaránt kiemelték, Domokos Géza mindenkoron a közösség iránti hűség, elkötelezettség és a felelős politizálás példája marad az erdélyi magyarság számára.
Domokos Gézát Zágonban helyezték végső nyugalomra.
Az alábbiakban közöljük Markó Béla szövetségi elnök beszédét
FŐEMBERT TEMETÜNK
Tisztelt gyászoló gyülekezet!
Főembert temetünk ma. A jelenkori Erdély egyik főemberét, akinek sorsa elválaszthatatlan közösségének életétől. Elválaszthatatlan olyan értelemben, hogy életpályáját meghatározta a közös romániai magyar sors, részese volt ennek a sorsközösségnek, és ugyanakkor megadatott neki a lehetőség, az esély, amiként ő maga fogalmazott, hogy ezt a közös életutat befolyásolhassa. Mi több, meggyőződésem szerint egy fontos történelmi pillanatban döntő szerepe volt abban, hogy merre indultunk. Egy nehéz, reményt is adó, de gyötrelmes dilemmákkal is terhes korban ő az együttműködés, a párbeszéd útját választotta a román–magyar viszonyban, és ami sokszor még ennél is nehezebbnek látszott, a magyar–magyar kapcsolatokban is. Mert bizony időnként véresebb, fájdalmasabb feladat kitartani a megbékélés eszménye mellett, mint utat engedni mindenfajta erőszaknak. Szeretni vagy legalább megérteni a másikat, a másik embert, a másik eszmét, a másik álmot, a másik nemzetet, sokkal nehezebb volt mindig a Kárpát-medencében, mint gyűlölködni.
Soha nem hittem, hogy eleve megszabott mederben halad a történelem, soha nem fogadtam el, hogy az elöljárónak, a véleményformáló embernek, az értelmiséginek nincs hatása arra, ami a közösséggel történik. Márpedig akinek hatása van sorsunk alakulására, annak felelőssége is van ezzel kapcsolatosan.
Domokos Géza elöljárónk volt nekünk, felelős emberünk, aki rombolni nem tudott, csak építeni. Vannak pillanatok, amikor a rombolásra is szükség van, erre ő nem volt képes, talán ez volt egyetlen gyengéje, egyetlen hibája számos erénye között, hogy ő mindig, minden körülményben építeni akart.
És épített is.
Épített intézményen belül is külön intézményt, amikor napilapnál vagy könyvkiadónál volt szerkesztő, aztán felépített egy térben és időben messzire sugárzó, valóban önálló intézményt, a Kriteriont, és működtette több mint húsz esztendőn át. Nem tudom, milyen lett volna az életünk az egyre sötétülő diktatúrában egy ilyen hatalmas szellemi műhely nélkül, amely nemcsak a magyar értelmiségieknek adott otthont, hanem minden romániai kisebbséget magába ölelt. Biztosan meglettünk volna nélküle is. De így nem csupán megvoltunk, hanem reménykedtünk is. Mert láthattuk, hogy a cellába is bejöhet a napfény, és ha időnként elfordul a börtönőr, válthatunk egy-két értelmes szót egymással. Bejött a napfény, bejött a világirodalom, megjelentek a fedőlapon a kalotaszegi varrottasok, és olvashatóak voltak a csángó balladák a Kriterion által. Ez volt a romániai magyarság első számú művelődési intézménye, de a művelődést ebben az esetben úgy kell érteni, mint a politikát. Nekünk akkor versbe, színdarabba, esszébe, regénybe kellett rejteni politikai hitvallásunkat. Végül is a Kriterion ugyanaz volt, mint később a Domokos Géza által vezetett Romániai Magyar Demokrata Szövetség: helyük volt benne a népi-nemzeti hagyományoknak, de a modernizációs törekvéseknek is, voltak kényszerű kompromisszumai, egyszerre kellett Erdélyre és Bukarestre figyelnie, de mindenek előtt és mindenek fölött szövetség volt mindkettő: kulturális közösségként megmaradhattunk a zsarnokság évtizedeiben, többek közt a Kriterion által is, majd pedig politikai közösséggé változtunk az 1989 decemberében létrejött RMDSZ által.
Sok román kérdezte akkor, miképpen volt lehetséges egy ilyen szövetséget egyik napról a másikra megalakítani, netán már létezett azelőtt is földalatti formában. Igen, létezett, de nem földalatti szervezetként, hanem könyvek szövetségeként. Ránéztünk egy Domokos Géza által kiadott könyv székely szőttessel illusztrált borítójára, elolvastunk egy Sütő András színdarabot, és ugyanazt éreztük, ugyanazt gondoltuk, ugyanazt reméltük, vagyis szövetségben voltunk. Ebből az érzésből, ebből a reményből valóban egy pillanat alatt jöhetett létre a politikai szövetség is.
Sorolhatnám még azokat, akik meghatározták életünket 1989 előtt, elsősorban az a nemzedék, amely most sorra-szerre távozik ugyan közülünk, de súlyos, fontos örökséget hagynak reánk. Ők már Trianon után születtek, kisebbségi sorban, lázadások és megalkuvások jellemzik pályájukat, az utókornak nehéz lesz megértenie ezt a lesújtó és felemelő, embernyomorító és embernemesítő erdélyi történelmet, de egyvalami biztos: nélkülük másak lennénk, vagy talán nem is lennénk, szellemi-kulturális értelemben legalábbis.
Tisztelt gyászoló gyülekezet!
Hagyatékként megmarad nekünk Domokos Géza politikai krédója, de megmarad emberi tartása is. Szerettem, szerettük Domokos Gézát. Azt hiszem, sokak nevében mondhatom ezt. Szerettem mértékletességét, egyensúlyérzékét, következetességét, megértését. Szerettem, hogy szeretett minket. Nem ideológiai hovatartozás, nem hízelgés vagy talpnyalás szerint osztogatta a szeretetet, hanem volt benne egy mélységes empátia az emberek iránt. Akkor is, amikor vitázott, akkor is, amikor keményen konfrontálódott, mert hiszen soha meg nem hátrált, soha ki nem tért a vita elöl, de akkor is próbálta megérteni az ellenfelet, és akkor sem bántott, akkor sem sértett szándékosan soha senkit. Nem mindig láttuk egyformán sem a jelent, sem a jövőt, mégis jó volt, mégis emberi volt vele akár élesen vitázni is, mert abból is csak tanulni lehetett. Nemcsak politikát, hanem erkölcsöt is, emberi tartást, ami végül is ezerszer fontosabb a politikánál.
Annyiszor vesszük a szájunkra arra érdemtelenekkel kapcsolatosan is a Bethlen Gábor nevét. Domokos Géza méltó arra, hogy az erdélyi történelem Bethlen Gábor-i főáramában helyezzük el őt, nagyjaink között, akik tárgyalókészséggel, tárgyalóképességgel megáldva, de ha kellett, erőt is mutatva védték ezt a népet.
Írni is úgy írt, ahogy a régi erdélyiek: dísztelenül, szikáran, pontosan, tisztán, érthetően. Íróként az erdélyi emlékírók folytatója volt, az Apor Péterek, Mikes Kelemenek közül való. Első olvasásra száraznak tűnhetnek mondatai, de valójában csak kemények. Évek múltán most elővettem önéletrajzi visszaemlékezéseit, és míg mások szép színes metaforái rövid idő alatt romlandónak bizonyultak, az ő munkáinak súlya mintha növekedne, mintha érvényesebb lenne az is, amit a napi politika dilemmáiról papírra vetett. Ellenfeleit bírálja, de nem mocskolja, ellenségeit próbálja megérteni.
Dilemmái a mi dilemmáink voltak, lefojtott tüze minket is melegített, sokat veszítettünk halálával. Lehet, hogy nem volt mindig igaza, hiszen ő sem volt csalhatatlan, és egyébként is óvakodnunk kell a csalhatatlannak tűnő emberektől. Amikor mások hebehurgyán rohantak volna előre, neki az a hálátlan, sokszor ellenszenves szerep jutott, hogy fékezze, hogy visszafogja őket. Jobban ismerte a román gondolkodásmódot, mint mi, és jobban tudta, hogy milyen nehéz lesz megküzdeni ezzel a mentalitással, mégis vállalta a feladatot. Nálunk szkeptikusabb volt, de éppen ezért, paradox módon, derűlátóbb is minden bizonnyal.
Három évig volt az RMDSZ elnöke, de ebben a három évben is benne volt Erdély sokszáz esztendeje: 1989 decemberébe, 1990 marosvásárhelyi márciusába, majd a későbbi parlamenti összecsapásokba minden belefért: élet és halál, hit és csalódás, minden, ami rossz, minden, ami jó. Példaadó ember volt, azzal is példát mutatott, ahogyan önként visszavonult a politikától, pedig legkevésbé neki kellett volna magára vennie az 1989 előtti múlt ódiumát, mégis példát adott a nagyszájúaknak, akik azóta is átvilágításért kiabálnak, de ők maguk nyugodtan ülnek a székükben.
Elmúlt ez a hetvenkilenc éves élet, amely Zágontól Zágonig tartott, sok-sok közbeeső állomással, de mégis a szülőföldre szegezett szemmel, feloldódnak az ellentmondások is lassan, de a példa megmarad.
Búcsúzunk tőled, Géza, búcsúznak RMDSZ-es kollégáid és barátaid, búcsúzom tőled én is, akinek vállára nehéz terhet róttál hajdanán, amikor átadtad a stafétát.
Köszönjük neked, hogy együtt lehettünk.
Nyugodj békében!
Sepsiszentgyörgy, 2007. június 30. MARKÓ BÉLA