RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ
Kiadja és szerkeszti az RMDSZ Sajtóirodája
www.rmdsz.ro 2007. június 9, szombatelhivbuk@rmdsz.ro XV. évfolyam, 3595. szám
Marosvásárhelyen ülésezik a Szövetségi Képviselők Tanácsa és a Szövetségi Egyeztető Tanács
Szombaton, Markó Béla szövetségi elnök politikai beszámolójával kezdődött az SZKT és a SZET együttes ülése Marosvásárhelyen. Az alábbiakban közöljük az RMDSZ elnökénekbeszédét.
Helyes kérdések, helytelen válaszok
Tisztelt Szövetségi Egyeztető Tanács!
Tisztelt Szövetségi Képviselők Tanácsa!
Ha sommásan jellemezni akarnánk, ami az utóbbi időben Romániában történik, talán azt mondhatnánk: helyes kérdésekre sorra születnek helytelen válaszok. Valós problémákra sorra kínálunk hamis megoldásokat, és igazuk van azoknak, akik azt mondják, gondoljuk már végig, mi a teendő, és ki-ki végezze el a maga számvetését.
Engem is fel-felszólítanak az utóbbi időben, vonjam le a tanulságokat, tisztázzam a magam felelősségét. Mint láthatták, én erre hajlandó vagyok, mint ahogy remélhetőleg mások is ugyanígy végiggondolják a maguk helyét, szerepét, feladatát, prioritásait a romániai magyar közéletben, de ez mégsem elegendő. Közösen kell szembesülnünk a kihívásokkal, együtt kell eljutnunk annak a felismeréséig, hogy a kérdéseket jól tettük fel, a feleletek egy részét viszont elhibáztuk.
Mire gondolok?
Itt van a népszavazás története. Sokféle elemzést lehet készíteni erről. Lehet például könnyű sérülésekkel járó balesetként tálalni, és arról vitatkozni, hogy vezetési hiba avagy műszaki problémák, emberi mulasztás vagy netán gyártási hiba okozta-e a bajt? Vagy pedig lehet politikai tragédiának feltüntetni azt, ami történt, és sietve elparentálni az RMDSZ-t. Egyéni belátása, vérmérséklete és főként pillanatnyi érdekei szerint mindenki megpróbálhatja elkenni vagy felnagyítani a szövetség és a magyar közösség közti kétségtelen szemléleti különbséget az államelnök leváltásával kapcsolatosan, és ebből aszerint vonni le a következtetéseket, hogy az RMDSZ-en belüli status quo fenntartásában vagy borításában vagyunk-e érdekeltek. Ünnepli saját szervezete kudarcát, aki fejeket szeretne porba gurítani, és minden úgy jó, ahogy van, mondhatná ezzel szemben, aki struccként dugná homokba a fejét. Fejek a porban vagy fejek a homokban: ennyi lenne az alternatíva? Nem hiszem. Én legalábbis nem fogom azt állítani Önöknek, hogy minden rendben volt, és minden rendben van. Ugyanis a költővel szólva: „növeli, ki elfedi a bajt”.
Mi hát a baj?
Ebben van nekem nagy vitám azokkal, akik azt mondják, szeretnünk kellett volna azt, akit nem szerettünk, támogatnunk kellett volna azt, akit nem támogattunk, és nemet kellett volna mondanunk akkor, amikor igent mondtunk. Ismétlem, jó a kérdés, rossz a válasz, tisztelt kollégák! Valós a probléma, hamis a megoldás minden jel szerint!
Ugyanbizony miért kellett volna támogatnunk azt, akit nem támogattunk, mivel kellett volna egyetértenünk?
Az elnöki köztársasággal? Ezt akarjuk? Egy kézbe minden hatalmat? Ezt akarjuk? A rendőrállammal kellett volna egyetértenünk? Ezt akarjuk? A titkosszolgálatok terjeszkedésével? Ezt akarjuk? Figyelő szemet, figyelő fület a házunkban? Ezt akarjuk? Parlament helyett Nagy Nemzetgyűlést? Ezt akarjuk? A magyarok kipenderítését a kormányból, a parlamentből? Ezt akarjuk? Börtönbe zárni azokat, akik végre útra, vízre, iskolára, óvódára magyar településeknek is szereztek valamennyicske pénzt? Ezt akarjuk? Cigányozást, zsidózást, bozgorozást? Ezt akarjuk? Egyáltalán milyen országot akarunk? Én tudom, Önök is tudják, hát akkor ezt legalább, ezt a közös programot ne kérdőjelezzük meg, ebben legalább értsünk egyet, és gondoljuk végig: hátha a román értelmiségiek közül mégis Doina Corneának van igaza! Egyszer régen már igaza volt!
Nos, nyilván nem akarjuk mindazt, amit felsoroltam.
Válaszaink egy része mégis helytelen volt. Hiszen ha valaki azzal bírál, hogy másképpen kellett volna vélekedni az állam elnökéről, jó iránynak kellett volna mondani a rossz irányt, csak azért, hogy nehogy letaszítsanak minket a mozgó járműről, akkor azt mondom: nincsen igazad, kedves kolléga! Ha igazad lenne, akkor nekünk ebben az országban mindig azzal kellett volna szavaznunk, akit győztesnek jósoltak, hívják bár Ion Iliescunak vagy éppen Traian Băsescunak. Hat évig voltunk ellenzékben, mert nem így gondoltuk, és nem roppantunk bele, és ha kell, lehetünk még ellenzékben, és akkor sem fogunk beleroppanni. Feltéve, hogy egységesek leszünk, szolidárisak egymással. Feltéve, hogy nem egymásban látjuk az ellenséget, hanem esetleg másokban, azokban, akik éppen nekiláttak az RMDSZ-t kívülről felszámolni. Ilyenkor bizony nem kellene belülről is azt kérdeznie egyikünknek-másikunknak a kívülről támadóktól: mit segítsünk?
De mindez csak akkor igaz, ha belátjuk: hibáztunk! Hibáztunk egyrészt, amikor rövid idő alatt többféle álláspontra helyezkedtünk ugyanabban a kérdésben: azt mondtuk, hogy rossz kezdeményezésnek tartjuk a felfüggesztést, és a parlamentnek lennének eszközei más módon szankcionálni az államfőt, aztán hamarosan a frakciótagok lelkiismeretére bíztuk a szavazást, majd nem sokkal ezután folyamatosan keményítettük véleményünket anélkül, hogy valódi kampányt szerveztünk volna. Ki-ki választhat tetszése szerint ezekből az állásfoglalásokból, de tagadhatatlan, hogy ez így együtt kapkodásnak tűnhetett. Ha valaki ezért bírál, igaza van, helyénvaló a kritika. Van rá magyarázat, persze, bizonytalankodó, rövidlátó partnerekkel ennyire lehetett jutni csupán, de ettől mi még lehettünk volna következetesebbek.
Másrészt azt is bírálni lehet, abban is jogos a kritika, hogy habozó, lassan alakuló álláspontunkat nem is tudtuk kellőképpen közvetíteni saját közösségünknek. Rossz volt a kommunikáció, ahogy ezt az utóbbi időben szoktuk mondani. Vagy talán nem is mindenki volt meggyőződve arról, érezve az ellenállást a közvélemény részéről, hogy ezt az álláspontot közvetíteni kellene.
Sok hiba, sok tévedés van hát körülöttünk is, a szövetségen belül is az utóbbi időben. De ha csak idáig jutunk az elemzésben, akkor semmit sem csináltunk, akkor tényleg mehetünk haza. Akkor esetleg hozunk egy-két gyalogáldozatot a nagy sakkjátszmában, esetleg háborgunk egymás között, hogy ilyen a nép, de a népet nem lehet leváltani.
A népet nem lehet leváltani, és nem is kell. Mert a népnek igaza van, tisztelt kollégák. A nép nagyon helyesen tette fel a kérdéseket, de úgy tűnik, mi egyelőre hibás válaszokat adtunk rá! Vagy esetleg nem adtunk választ számos kérdésre. Ne csodálkozzunk hát, hogy foganatja van a demagógiának, a populizmusnak.
A magyar közösségnek hány helyes, pontos, logikus kérdése sorjázik előttünk?
– Mi lesz az egyre sokasodó szegényekkel?
– Mi lesz a fiatalok elhelyezkedésével?
– Mi lesz a továbbtanulási lehetőséggel úgy, hogy azt a szülők meg is tudják fizetni?
– Mi van a nyugdíjakkal?
-Mi van a mesterségesen kialakított nagy társadalmi egyenlőtlenségekkel?
– Hol van a hiányzó középosztály?
– Hol van a jövő biztonsága?
– Mi van az igazságszolgáltatás packázásaival ?
– Miért korruptak a hivatalok?
– Mi van a gyógyszerellátással?
– Mi lesz a mezőgazdasággal?
– Mi van a közbirtokossági erdőkkel?
– Miért rosszak az utak?
– Ki fizeti meg a vadkárokat?
– Miért kell elmenni más országba dolgozni?
– Ki lopja el tőlünk a pénzt, a reményt, a jövőt?
– Miért van szükség önkormányzatra, ha van olyan városunk, ahol immár második éve egyedül, tanács nélkül dönt mindenről, sok-sok tízmilliárd lejről is a polgármester?
– Miért több egy tömbházlakás közköltsége, mint maga a nyugdíj vagy a minimálbér?
Folytathatnám a kérdéseket, és kell is majd folytatnunk, de most elsősorban jól meg kell értenünk azt, ami van.
Kérdések vannak.
Kételyek.
Keserűségek.
Ezekre nekünk helyes válaszokat kell adnunk, és jó megoldásokat kell kínálnunk, mert másképpen hamis próféták, demagóg diktátorjelöltek prédájává tesszük saját népünket.
A tanácstalanságot könnyű kihasználni, könnyen ülnek kiskirályok egy közösség nyakába, ha a felelős vezetők nem mutatnak kiutat minden pillanatban, vagy ha ők maguk is kiskirállyá lesznek, mindentudóként pöffeszkednek székükben.
Traian Băsescu ezt a tanácstalanságot látta meg jobban, mint mi, ezekre a kérdésekre adott tetszetős, de hamis és veszedelmes válaszokat, ezekre a problémákra ajánlott önbíráskodást, bosszút, politikai belháborút!
Mi pedig egyfolytában csak azt hajtogattuk, hogy ezek nem jó módszerek. Igazunk volt természetesen, de mi milyen módszereket javasoltunk? Milyen eszközöket mutattunk fel ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására?
Amikor pedig nehéz munkával jó megoldásokat találunk, azokról sem tudjuk kellőképpen tájékoztatni a közvéleményt. Elvi-eszmei áttörés, hogy nemrég törvényt fogadtattunk el: a román kollégáihoz képest többet dolgozó magyar tanító vagy tanítónő több pénzt is kap ezután. Kik tudnak vajon erről az eredményről? Talán még maguk az érintettek sem!
Siránkozhatunk, hogy nem értett meg minket a népünk. De mi vajon megértettük-e a népünket? Észrevettük-e, hogy hányan bolyonganak egy romlott társadalom kafkai útvesztőiben, hányan nézik keserűen, hogy sokszor nem érdem, hanem politikai befolyás vagy akár szekuritátés és kommunista múlt szerint lehetett gyarapodni ebben az országban.
Odafigyeltünk-e eléggé, hogy errefelé mindent mesterségesen, felülről csinálnak már százesztendeje: Trianon után magyarból románt, a második világháború után szorgalmas gazdából kulákot, szegényemberből illegalista kommunistát, 1989 decembere után kommunizmusból kapitalizmust oly módon, hogy ismét csak mesterségesen eldöntötték valakik, hogy ki lesz fent, ki lesz lent.
Miért csodálkozunk, hogy elégedetlenség van?
Miért csodálkozunk, hogy sarlatánok igérnek csodagyógyszert a betegségre, amely gyógyítható lenne egyébként, de az igazi orvosok mással vannak elfoglalva?
Nekünk, tisztelt kollégák, tudnunk kell a pontos diagnózist, és akkor tudni fogjuk a gyógymódokat is.
Kell-e hát, és ha igen, miért kell együtt maradnunk ezután, miért van szükség az egységes magyar érdekképviseletre?
Van-e dolgunk együtt?
Természetesen van!
Sok román politikusnak kényelmetlen, hogy beleszólunk Erdély infrastrukturális fejlesztésébe. Ez a bizonyítéka annak, hogy ezután is bele kell szólnunk!
Sok román politikusnak kényelmetlen, hogy beleszólunk a közigazgatás decentralizációjába. Ez a bizonyítéka annak, hogy ezután is bele kell szólnunk!
Sok román politikusnak kényelmetlen, hogy beleszólunk a gazdasági befektetések dolgába. Ez a bizonyítéka annak, hogy ezután is bele kell szólnunk.
Bele kell szólunk mindenbe, ami a magyar közösség sorsát is érinti, iskolaügybe, egészségügybe, mezőgazdaságba, mindenbe.
Nélkülünk egy-kettőre átszerveznék a közigazgatást, mert van erre szándék, de nem a javunkra, hanem ellenünkre.
Nélkülünk versenyképtelenek lennének a magyar önkormányzatok, tovább senyvedne Székelyföld, és lemaradna Erdély többi része.
Nélkülünk még minden visszafordítható lenne!
Tisztelt kollégák!
Felelős vezetőnek nem lehet mindig népszerűség szerint cselekednie. Itt van például az egyéni körzetes választási rendszer. Ki tudja, ha népszavazás lesz róla, a magyarok többségének is tetszeni fog. Úgy látják majd, most lesz igazán a kezükben a döntés a választásokon. Lesz-e merszünk ezek után majd elmondani, hogy bizony éppen a fordítottja igaz ennek: alig néhány magyar juthat be így hírmondóul a román parlamentbe.
Lesz-e merszünk ezután népszerűtlen dolgokat is őszintén elmondani? Ez erkölcsi kérdésfeltevésnek látszik, de nem az, hanem éppen egy politikai kérdés: a felelős politizálás dilemmája. El sem szakadni a saját közösségünktől, de tévútra sem vinni a magyarságot.
Sem a román demagógoknak, sem magyar konjunktúra-lovagjainknak nem engedhetjük át sorsunk irányítását.
Ma ez a tét.
Ha közösen erre a következtetésre jutunk, akkor megjelölhetjük a prioritásokat. Meg kell keresnünk az ésszerű megoldást arra, hogy legyen képviseletünk az Európai Parlamentben. Sőt, miért nem vehetnénk példaként a bulgáriai törököket, akik összefogva nagyot nyertek legutóbb.
A jövő évi önkormányzati választásokon egységes erőt kell felmutatnunk.
A román parlamenti választásokon biztosítanunk kell a megfelelő magyar képviseletet a törvényhozásban.
Ha lehetséges, ha van megfelelő partner és program, nem szabad lemondanunk a kormányzati eszközökről.
Erre kínálok én most munkát, ebben kérek szolidaritást, ezért tartom legfontosabbnak szövetségi elnöki tisztségemet, és megtisztelőnek, de sokkal kevésbé fontosnak a miniszterelnök-helyettesi pozíciót. A kormányzati munkát teljes erővel folytatniuk kell minisztereinknek, államtitkárainknak, de nekem a következő hónapokban Erdélyben, az RMDSZ-ben lesz a felelősségem, a feladatom, a munkám. Legtöbbünknek itt lesz munkánk, ha ebben meg tudunk egyezni.
Tisztelt kollégák!
1990 óta időnként megkérdeznek minket, meddig fog fennmaradni az RMDSZ. Én mindig azt válaszolom, hogy sokáig, addig, amíg románok és magyarok között nincsen igazi egyenlőség. Mostanában végig kellett gondolnom nekem is: vajon eddig tartott volna a ,,sokáig”? Látván, hogy köztünk is vannak bizony taktikázgató percemberkék vagy cinikus nagyhangúak, felvillant bennem az egyszeri ügyvédről szóló történet is, miszerint: A jónevű ügyvéd maga mellé veszi frissen végzett jogász fiát, tanítgatja, elindítja a pályán. Amikor úgy látja, hogy eljött az ideje, kezébe nyom egy iratcsomót, és azt mondja neki: fiam, itt van ez a régóta húzódó ügy, ma te mégy a törvényszékre, te veszel részt ezen a tárgyaláson. Elmegy a fiú, és órák múltán lelkendezve jön haza: apám, megnyertem a pert! – Mit műveltél, fiam, megnyerted? De hiszen húsz éven át ebből élt a család, téged is ebből taníttattalak…
Cinikus ember, aki azt mondja: az a baj, hogy megnyertük a pert, csökkent a feszültség a magyarok és románok között, és ezért már nincsen szükség a külön magyar érdekvédelemre.
Hamis okfejtés ez, és könnyen tévútra visz minket, ha elfogadjuk, hogy nincsen már dolgunk együtt, nyugodtan beilleszkedhetünk a román politikai életbe ideológiák vagy pillanatnyi érdekek szerint. Fel-feltámad egyébként bennem mostanában a gyanú, hogy Európa is, sőt, Magyarország, a magyar kormány is túlságosan hamar jutott arra a következtetésre, hogy minden rendben van velünk, nem kell már idefigyelni.
Sok pert megnyertünk eddig valóban, néhányat el is veszítettünk, de messzire vagyunk még az igazi, a végső pernyeréstől.
Ehhez viszont az kell, ismétlem, hogy felismerjünk valamit: az is baj, ha minket nem értenek meg a romániai magyarok, de ennél sokkal nagyobb baj lenne, ha mi nem értenénk meg őket.
Párbeszédre van szükség, szorosabb kapcsolatra a civil szervezetekkel, az egyházakkal, az értelmiségiekkel, a szakmai egyesületekkel, és ez nem egy-két ember feladata, hanem mindannyiunké, minden RMDSZ-vezetőé, minden RMDSZ-szervezeté.