RMDSZ TÁJÉKOZTATÓ
Kiadja és szerkeszti az RMDSZ Sajtóirodája
www.rmdsz.ro 2007. március 14, szerda, 2. kiadás
elhivbuk@rmdsz.ro V. évfolyam, 3529. szám
Tisztelt Elnök úr!
Kedves kolozsváriak!
Magyarok mindenhonnan!
Sok-e vagy kevés az a százötvenkilenc esztendő, amennyi 1848 március 15-e óta eltelt? Ha arra gondolok, hány háború és forradalom perzselte végig azóta Európának ezt a részét, akkor bizony sok. Hányszor változtak a határok, hány diktatúra ült az itt élő népek nyakába, hány rendszer támadt hirtelen a semmiből, és hullt vissza később ugyanoda, hány remény éledt fel azóta, és hány reményt tapostak szét katonabakanccsal vagy hernyótalppal! De ha azt veszem, hogy mi érvényes és mi nem abból, amit a márciusi ifjak célul tűztek maguk elé, és amiért egy huszonhat éves fiatalember, egy hatalmas tehetségű, költő, Petőfi Sándor, aki komolyan vette az életben, amit elmondott versben, az életét adta Segesvárnál, akkor bizony még mindig kevés az azóta eltelt idő. Hiszen szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akartak ők, és mindez ma is célunk nekünk, mert szabadságból, egyenlőségből, testvériségből ma sincsen elegendő.
Legyünk tárgyilagosak, persze! Hiszen 1848-ban valóban felfutott az európai börzén a szabadság-részvények, egyenlőség-részvények, testvériség-részvények ára, de aztán a huszadik században a mélypontra zuhant ezeknek az értéke, a szabadság azt jelentette, hogy szabad a többségnek a kisebbséget deportálni, börtönbe zárni vagy legalább anyanyelvétől megfosztani, az egyenlőség azt jelentette, hogy hosszú korszakokon át egyenlő módon éhezhettek errefelé a nemzetek, a testvériség pedig annyi volt, hogy volt egy nagy testvér – Big Brother, ahogy manapság mondják orwelli szóhasználattal -, aki mindent tudott, mindent látott, és egyoldalú testvéri szeretetébe majdnem belepusztultunk. Ennyi jutott nekünk sokáig a szabadságból, egyenlőségből és testvériségből. Mert 1848 szabadságharca után itt ebben a régióban történt valami végzetes dolog: a nemzetállam eszméje legyőzte a nemzeteket. Hiszen a nemzetállam egy olyan ravasz találmány, amely hosszú távon a győzteseket is vesztessé teszi, őket is függőségbe taszítja, ők sem lesznek boldogok, mert állandóan félnek a kisebbségtől, állandóan attól reszketnek, hogy elveszi tőlük valaki ezt a történelmi kitalációt, ezt a csillogó-villogó bóvlit, amit úgy hívnak, ismétlem, hogy nemzetállam: egy állam, egy nemzet, egy nyelv.
De az is igaz, hogy a huszadik századdal együtt elmúlni látszik ez a lázálom is, kevésnek tűnhet az 1848 óta eltelt idő, de hosszúnak látszik mégis ugyanakkor az a tizenhét esztendős út is, amit 1989 óta megtettünk. Zászlónkért, himnuszunkért, anyanyelvünkért, iskoláinkért emberek haltak meg 1990 márciusában, szórványvidéken csak a nagykabát alatt lapult a kokárda, ha ott volt egyáltalán, ma pedig már megszokott, szinte-szinte szokványos, hogy a román miniszterelnök üzenetben üdvözli az ünneplő magyarságot. Lehet, hogy még nem mindenkinek itt Romániában, de nekünk, magyaroknak, ma már hivatalos ünnepünk március 15. Az pedig másfél évtizeddel ezelőtt tényleg elképzelhetetlen lett volna, hogy a kolozsvári magyar színházban együtt ünnepel velünk a Magyar Köztársaság elnöke. Őszintén örülünk, hogy itt van velünk!
Megkérdem hát ismét magamtól, magunktól: sok-e vagy kevés, ami egy réges-régi esős március 15-e óta itt végbement? Társadalmi értelemben természetesen nagyon sok, alapvetően megváltoztak azóta a társadalmi viszonyok itt is, máshol is. Nemzeti céljainkat viszont – és nem csupán nekünk, hanem másoknak is – ezután kell megvalósítanunk. Azt mondtam az imént, hogy a nemzetállam legyőzte a nemzeteket. Most a nemzeteknek kell legyőzniük a nemzetállamot! Hány esély volt erre az elmúlt másfél évszázadban! Kossuth Lajosék álma a Dunai Konföderációról, és még azelőtt egy megegyezési kísérlet Nicolae Bălcescuval… Aztán Deák Ferencék kiegyezése és az ennek nyomán létrejött Osztrák-Magyar Monarchia, amely lehet, hogy a népek börtöne volt, de még mindig lakhatóbbnak tűnik, mint a jóval későbbi szocialista barakkok. És még hányan és hányan próbálkoztak itt megbékíteni a nemzeteket, kitalálni valami normális államformát, valami élhető, minden etnikum által vállalható kelet-közép-európai világot. Széchenyi István, Eötvös József, Mocsáry Lajos, majd később csak itt, Erdélyben is Kós Károlyék vagy Jakabffy Elemérék mennyit töprengtek a népek, nemzetek önrendelkezéséről, kisebbségi jogokról, autonómiáról, együttélésről.
Most új esély kínálkozott számunkra. Igen, végre elérhető távolságra van tőlünk egy új állameszme, egy új nemzetfelfogás az Európai Unióban. Végre együtt lesz, együtt lehet magyar a magyarral. Nagy szavak ezek? Így van, de nagy szavak, nagy álmok, nagy tervek nélkül nem érdemes ebbe a munkába belefogni! Ez 1848-ban is érvényes volt, ma is érvényes! A nagy szavaknak, nagy álmoknak, nagy terveknek csak akkor nincsen fedezetük, csak akkor csengenek hamisan, ha nincsen mögöttük elszánás a munkára, a küzdelemre, ha nincsen mögöttük pontos elképzelés a megvalósításra.
Az Európai Unió nagy kihívás, nagy lehetőség, nagy felelősség nekünk! Könnyen válhatunk valamiféle fogyatkozó, egzotikus népcsoporttá mi, erdélyi magyarok, ha nem leszünk szolidárisak, de ha van bennünk erő, képesség az egységre, akarat és hűség az összefogáshoz, akkor végre talán megvalósíthatjuk a sok elvetélt terv után azt, amelyik fel-felbukkant, aztán háttérbe szorult, de ma ismét lehetségesnek látszik: felépíthetünk egy svájci mintájú Erdélyt! Miért ne lehetne a szabadság, egyenlőség, testvériség földje Erdély végre valahára? Mint ahogy szabad nemzetek, egyenlő nemzetek, testvérként együtt élő nemzetek kontinensévé kell tennünk Európát is. Azt az Európát, amelyről szomorúan mondta az egyébként szinte mindig harsány, szinte mindig lelkes Petőfi Sándor: „Európa csendes, újra csendes…”
A sors ismét kedvez nekünk, ebben biztos vagyok. Lehetünk ismét egységes nemzet, nem mások ellenében, hanem a magunk, az utódaink boldogulásáért, nyelvünk, kultúránk fennmaradásáért!
Csak el ne rontsuk ismét! Csak egymásnak ne ugorjunk! Csak meg ne oszoljunk! Nekünk dolgunk van együtt. Magyarországon is igaz ez, Erdélyben is, Romániában is, az egész Kárpát-medencében.
Petőfi Sándor szelleme kísérjen minket ezen az úton, hiszen itt maradt, itt van, velünk van Erdélyben, immár örökre a miénk!
Boldog ünnepet kívánok minden magyarnak és mindenkinek, aki velünk ünnepel!
MARKÓ BÉLA
Kolozsvár,
2007. március 14.