RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ
Kiadja és szerkeszti az RMDSZ Sajtóirodája
www.rmdsz.ro 2006. október 7., Szombat
elhivbuk@rmdsz.rdsnet ro XIV. évfolyam, 3408. szám
Sütõ Andrásra, az erdélyi magyar irodalom nagy személyiségére emlékeztek
„Nagyon fáj a magyar kultúra hatalmas átka és áldása, hogy nem elég nagyot alkotni, zseniálisan kezelni a nyelvet, mert ráadásul tettekben is nagynak kell lenni, nem csak szóban” – hangsúlyozta Markó Béla, az RMDSZ elnöke, szombaton, Marosvásárhelyen, Sütõ András író temetésén. Délelőtt, néhány órával a hivatalos gyászszertartás előtt sokan rótták le kegyeletüket Sütő András ravatalánál a marosvásárhelyi Vártemplomban. A ravatal mellett székely ruhás ifjak, majd politikusok, közéleti személyiségek is díszőrséget álltak. Sütő András Kossuth-díjas írót, az erdélyi és a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alakját délután helyezték örök nyugalomra a marosvásárhelyi református temetőben, a Bolyaiak sírjának közelében.
A gyászszertartást dr. Csiha Kálmán az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott püspöke, és Ötvös József esperes, a Vártemplom lelkésze végezte. Gyászbeszédet az RMDSZ elnöke mellett, Csoóri Sándor költő, Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke, Mircea Dinescu költő, Görömbei András debreceni irodalomtörténész, Kubik Anna budapesti színművész és Gálfalvi Zsolt, a Romániai Magyar PEN Klub elnöke mondott. Sütő András egyik jelentős alkotásából Györffy András marosvásárhelyi színművész adott elő részletet. A temetésen részt vett a Magyar Országgyűlés Dr. Szili Katalin házelnök vezette parlamenti küldöttsége, amelynek tagja volt többek között Dávid Ibolya, Csapody Miklós, Kósa Ferenc, Lezsák Sándor, Németh Zsolt, Rubovszky György, de jelen volt az RMDSZ számos vezető tisztségviselője, köztük Takács Csaba ügyvezető elnök, Borbély László alelnök, középítkezésügyi és területrendezési miniszter, Frunda György szenátor, az SZKT elnöke, Kelemen Hunor, a SZET elnöke, valamint Szepessy László, a Szövetségi Elnöki Hivatal igazgatója, a gyászszertartás szervezője, valamint a Magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium több képviselője is. A gyászszertartáson a kolozsvári Református Kórus és a marosvásárhelyi Vártemplom dalárdája énekelt szertartási, egyházi kórusműveket. Beszédében Markó Béla az 1990-ben Marosvásárhelyen zajló véres etnikai konfliktusra utalva -amelynek következtében az író elvesztette egyik szemét – kijelentette: „jó lenne megvédeni, de nem lehet és nem is kell, mert éppen, hogy fordítva van minden; akkor is õ védett meg minket, ezután is õ véd meg minket”. A szövetségi elnök rámutatott, a nagy erdélyi magyar elődök öröksége mellett most Sütő András írói hagyatékát is tovább kell vinnünk. “Okunk is eggyel több van mostantól, hogy itthon maradjunk. Hiszen az ő sírját is őriznünk kell már ezután. Erdély földje mától kezdődően belőle is áll már. Ott a föld alatt találkoznak ők, együtt lesznek immár: Fehéregyházán Petőfi, itt a közvetlen közelben a két Bolyai és Sütő András, Kisbaconban Benedek Elek, Kolozsváron, a Házsongárdban Kós Károly és sokan mások, akik hűségesek maradtak nemzetükhöz, és akikre most már nekünk kell vigyáznunk” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke. Méltatásában kiemelte, Sütő András “mindvégig hitt abban, amiben ma talán sokan, nála fiatalabbak sem hisznek, hogy lehetséges a nemzeti egység (…) Ez a sokat tapasztalt ember, ez a nagyszerű író, aki látta és láttatta, hogy az emberiség történelme csupa dráma, csupa tragédia, mégis mindvégig bízott a mi erdélyi magyar sorsunk jobbrafordulásában. Neki pedig lett volna oka sötéten látni, igazán lett volna oka kintmaradni Magyarországon 1990-ben és többé soha haza nem jönni. De ő hazajött, itt élt tovább, itt reménykedett, itt biztatott minket, itt éreztük a szeretetét, és ezt soha nem lehet elfelejteni. Itt beszéltünk át vele terveket a jövőről, itt álmodott nap mint nap, az utolsó pillanatig jobb sorsot a magyar nemzetnek, de a többi nemzetnek is” – mondta Markó Béla.
Csiha Kálmán nyugalmazott erdélyi püspök búcsúztató beszédében az írót Isten gyertyájának nevezte, amelyet „elfújt a betegség kavargó szele”. Rámutatott: „õ világított a diktatúra idején, a börtönök mélységein is”. „Annyit karamboloztunk mi, sötét lehulló erdélyi éjszakákban, s a magyar történelem ködös éjszakáiban, de Isten gyertyákat gyújtott. Sütõ András is ilyen gyertya volt. És beletette Isten egy drága, áldott gyertyatartóba, egy összekarcolt, százszor bemocskolt gyertyatartóba, amit úgy hívnak, hogy Erdély” – mondta Csiha Kálmán. Csoóri Sándor úgy értékelte, Sütő András kivételes tehetségével a magyar nyelvet méltóvá tette arra, hogy érzelmeinket hitelesen kifejezhessük. Életútját, írói munkásságát méltatva rámutatott arra, Sütő az erdélyi magyar kisebbség gondjainak leghitelesebb megjelenítője, az autonómia hive és követője volt. Kalász Márton az író hatalmas életművéről szólva úgy vélte, alkotásai minden magyar író számára útmutatások voltak. – Nem búcsúzunk Tőled, hiszen velünk vagy mindvégig – zárta beszédét a Magyar Írószövetség elnöke. Mircea Dinescu költő a XX. század egyik legnagyobb romániai írójának nevezte Sütő Andrást, egyben méltatva azt a magatartást, amellyel bátran szembefordult a román kommunista hatalommal. A 9o-es márciusi eseményekre utalva úgy értékelte, a román falvakból most kellene buszok érkezzenek Marosvásárhelyre, az emberek azonban nem bottal, hanem virággal kellene érkezniük – mutatott rá a román írószövetség képviselője. A továbbiakban Görömbei András debreceni irodalomtörténész, Kubik Anna budapesti színművész és Gálfalvi Zsolt, a Romániai Magyar PEN Klub elnöke mondott beszédet. A szertartást követően a nagy írót a református temetőben helyezték végső nyugalomra.
Az alábbiakban közöljük Markó Béla szövetségi elnök beszédét.
Tisztelt gyászoló közönség!
Magyarok mindenhonnan!
Erdélyben most ősz van. Hideg dér fehérlik a fűszálakon reggelenként, itt Marosvásárhelyen és nem messze innen, Pusztakamaráson is. Hamarosan hátrább visszük az órát, és megpróbáljuk visszaszerezni azt, amit a tavasszal nagylelkűen odaadtunk. De ha lehet egy órával visszamenni, talán lehetne egy nappal, egy héttel, egy hónappal, egy évvel, egy évszázaddal is. Talán újraélhetnénk sok mindent, talán elránthatnánk a kozák halál elől Petőfi Sándort, talán igazságot szolgáltathatnánk Bolyai Jánosnak, és talán-talán megmenthetnénk Sütő András fél szeme világát. Tanultunk-e annyit tőle, hogy valamivel tisztességesebb, emberségesebb lenne a világ, ha elölről kezdhetnénk, és ha nem csak egy órával, de egy emberélettel vihetnénk most vissza az időt?
Merem hinni, hogy Erdély mai nagy halottjától tanultunk bizony, nagyon sokat tanultunk, de a tündérkert órája sem forog visszafelé, és a tőle kapott tudásnak már csak ezutáni életünkben láthatjuk hasznát.
Jó lenne, ugye, visszafordulni, megvédeni Sütő Andrást? De nem lehet, és nem is kell, mert éppenhogy fordítva van minden, akkor is ő védett meg minket, ezután is tőle kaphatunk védelmet.
Fáj nekem, ma ismét nagyon fáj a magyar kultúra hatalmas átka és áldása, hogy nem elég nagyot alkotni, nem elég zseniálisan kezelni a nyelvet, hanem ráadásul még tettben is nagynak kell lenni, nemcsak szóban.
Melyik nemzet fogadná el költőjétől rajtunk kívül, hogy ne csak versével buzdítson, de maga is kimenjen a harctérre, és ott tűnjön el egy tömegsírban? Melyik nemzet tartaná már-már természetesnek, hogy páratlanul szépszavú írója gyertyás-könyves tüntetés élén menetel, majd a bajban is legelöl már-már életével fizet az övéi szabadságáért.
Még melyik nemzet várja el írójától, hogy műve és élete egymásra ríméljen, szavai és tettei ugyanazt üzenjék. Még melyik nemzet ilyen naiv, ilyen lelkes, ilyen szenvedélyes? Még melyik nemzet ilyen kegyetlen önmagához? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy mi ilyen nemzet vagyunk, és hogy ennek a nemzetnek a leglelkét fejezte ki, írta prózába, esszébe, drámába Sütő András. Remekmívű írói munkásság, példamutató közéleti bátorság! Ebből az egyik is elég lenne, akár a mű, akár az élet, hogy itt mindannyian fejet hajtsunk földi maradványai előtt. De a kettő együtt jóval több annál, hogy: született egy ember Pusztakamaráson, leélte az életét Erdélyben, megírt sok szép könyvet, és néhány nappal ezelőtt befejezte földi pályafutását.
Sorsa erdélyi sors. Könnyű is, nehéz is, kanyargós is néha, szerették is sokan, bántották is méltatlanul néhányan, de végül is útjáról nem lehetett letéríteni.
Sorsáról nem lehetett lebeszélni, 1990 márciusában sem, máskor sem. Boldogabb országokban, szerencsésebb nemzetek számára talán elegendő jó könyveket írni, ott talán meg lehet húzódni könyvtárszobák csendjében. A magyar nemzetnek nem ilyen volt a történelme, Erdélyországnak sem ilyen volt a múltja, de a jelene sem ilyen, és még a jövő sem ígérkezik egyelőre másnak. Lehet ezt az örökséget becsmérelni, meg lehet próbálni szabadulni tőle, de úgysem fog sikerülni. Sütő András vállalta ezt a hagyatékot, és ahogy szomorodott körülöttünk az erdélyi világ, úgy édesedtek az ő szavai, de sötétültek is valamiképpen, súlyosabbak is lettek. Édesek, sötétek, súlyosak. Ilyenek voltak leginkább a drámái. Tamási Áron természetes folytatója volt ő, de a fickándozó Ábelből, ebből a drága, szeretetreméltó, furfangos gyermekből nála bizony már komor áldozat lett, Káin testvére, Ábel. Tamási Áron Ábeljének arcán Trianon után még csak átsuhan az árnyék, Sütő András Ábeljét már saját testvére pusztítja el. Tamási Árontól Sütő Andrásig, az Ábeltől a Káin és Ábelig tart Erdély jelenkori története. Ezt a történetet kellene nekünk ma továbbvinni és megváltoztatni, és ehhez a változáshoz Sütő András művében és életében elegendő mintát találunk.
Okunk is eggyel több van mostantól, hogy itthon maradjunk. Hiszen az ő sírját is őriznünk kell már ezután. Erdély földje mától kezdődően belőle is áll már. Ott a föld alatt találkoznak ők, együtt lesznek immár: Fehéregyházán Petőfi, itt a közvetlen közelben a két Bolyai és Sütő András, Kisbaconban Benedek Elek, Kolozsváron, a Házsongárdban Kós Károly és sokan mások, akik hűségesek maradtak nemzetükhöz, és akikre most már nekünk kell vigyáznunk.
Sütő András írói életművéből és közéleti megnyilatkozásaiból végül is ugyanazok az erkölcsi-eszmei értékek mutathatók föl, és majd újból és újból föl is kell mutatnunk ezeket: lázadás a zsarnokság ellen, összefogás, közösségi szolidaritás, áldozatvállalás. Számomra annál is inkább hiteles ez az életpélda, mert a születéstől való tehetségen kívül minden más értéket fokról fokra, stációról stációra tett sajátjává Sütő András, fiatalon vállalt közéleti szerepe is így változott, így lett az idők folyamán egyre súlyosabb, mígnem aztán nyíltan szembefordult a kommunista diktatúrával és a nemzeti elnyomással. Megszenvedett, vagyis hiteles életút volt ez, és nekünk, akik 1989 után hirtelen a politikai küzdelmek kellős közepébe kerültünk, sokat jelentett kitartó figyelme. Egyszerre jellemezte bölcsesség és szenvedély, amikor a magyar nemzet jelenéről és jövőjéről beszélgettünk. Élete utolsó napjaiban is rákérdezett, hogy mi van velünk, mi történik a romániai közéletben. Mindvégig hitt abban, amiben ma talán sokan, nála fiatalabbak sem hisznek, hogy lehetséges a nemzeti egység, és hogy egyszer talán másképpen végződik a történet, egyszer talán Káin mégsem öli meg Ábelt, egyszer talán a fennvaló megkegyelmez nekünk, és megengedi, hogy jó testvérek legyünk. Ez a sokat tapasztalt ember, ez a nagyszerű író, aki látta és láttatta, hogy az emberiség történelme csupa dráma, csupa tragédia, mégis mindvégig bízott a mi erdélyi magyar sorsunk jobbrafordulásában. Neki pedig lett volna oka sötéten látni, igazán lett volna oka kintmaradni Magyarországon 1990-ben és többé soha haza nem jönni. De ő hazajött, itt élt tovább, itt reménykedett, itt biztatott minket, itt éreztük a szeretetét, és ezt soha nem lehet elfelejteni. Itt beszéltünk át vele terveket a jövőről, itt álmodott nap mint nap, az utolsó pillanatig jobb sorsot a magyar nemzetnek, de a többi nemzetnek is.
Ha az időt vissza lehetne forgatni, nem tudom, lehetne-e valami is másképpen. Valószínűleg mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt, mert kell az utókornak az áldozat példája. És végtére is, Sütő András nem áldozat volt elsősorban, hanem közösségének egyik kiemelkedő szellemi vezetője, aki nehéz helyzetben is a helyén maradt, és erőt tudott adni nekünk.
Kell ez az erő ezután is mindannyiunknak, nem fogunk téged elfelejteni, András!
Nyugodj békében, legyen neked könnyű Erdély földje!
MARKÓ BÉLA