2009. április 25., szombat VII. évfolyam, 4106. szám

RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ

Kiadja és szerkeszti az RMDSZ Sajtóirodája

www.rmdsz.ro 2009. április 25., szombatelhivbuk@rmdsz.ro VII. évfolyam, 4106. szám

Tartalom:

*** Az RMDSZ megőrizte legőbb értékeit: önállóságát, egységét és céltudatosságát

Megkezdődött az RMDSZ 9. Kongresszusa

*** EGYÜTT ÚJ CÉLOKÉRT

Markó Béla szövetségi elnök beszámolója az RMDSZ 9. Kongresszusán

*** Kelemen Hunor ügyvezető elnök kongresszusi beszéde

Az RMDSZ megőrizte legőbb értékeit: önállóságát, egységét és céltudatosságát

Megkezdődött az RMDSZ 9. Kongresszusa

Az elmúlt két év az RMDSZ érettségének próbája volt: a számos nehézség ellenére, a szövetség kiállta ezt a próbát, ugyanis meg tudta őrizni alapvető értékeit, közelebb került céljaihoz, megtartotta önállóságát, egységét és céltudatosságát – jelentette ki Markó Béla szövetségi elnök szombaton, Kolozsváron, az RMDSZ 9. Kongresszusán elhangzott beszédében. Az RMDSZ elnöke áttekintést nyújtott az elmúlt két év szövetségi politikájáról, mindazokról az eseményekről, amelyek meghatározták a szervezet és az erdélyi magyarság helyzetét.

Markó Béla szövetségi elnök köszöntője után Traian Băsescu és Emil Boc is szólt a résztvevőkhöz. Beszédet mondtak a romániai és a magyarországi parlamenti pártok vezetői, köztük Lendvai Ildikó, a Magyar Szocialista Párt elnöke, Dávid Ibolya, a Magyar Demokrata Fórum elnöke, Németh Zsolt, a Fidesz külügyi kabinetvezetője, valamint a határon túli magyar szervezetek képviselői. A Magyar Miniszterelnöki Hivatalt Gémesi Ferenc kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkár képviseli, a román pártok részéről Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt elnöke, valamint Viorel Hrebenciuc, a Szociáldemokrata Párt alelnöke üdvözölte a kongresszust.

A kongresszus a szervezet programját és alapszabályzatát módosítja, meghallgatja a szövetségi vezetõk beszámolóját és Markó Béla RMDSZ-elnök üzenetét a Magyar Összefogás jelöltlistájával kapcsolatosan, majd bemutatkoznak az RMDSZ bejutó helyeken szereplő EP-képviselőjelöltjei: Winkler Gyula, Sógor Csaba és Kovács Péter.

A szövetségi elnök vélte, az elmúlt időszak a legnehezebb, de ugyanakkor – a kormányzati részvétel révén – a legeredményesebb is volt a szövetség történetében. Mint fogalmazott, az RMDSZ-nek több ízben is választania kellett az önállóság és az önfeladás között, a szervezet azonban mindvégig az önállóságot választotta, még akkor is, ha ez a pillanatnyi politikai haszonról való lemondást is jelentette. Ilyen döntés volt az ellenzékiség „cseppet sem fájdalommentes” vállalása, „a másodvonalbeli kibicnek járó tál lencse helyett” a megerősített önállóság, az autonómia bizonyítéka azonban a Koszovó önálló államiságát elismerő egyértelmű szövetségi álláspont is, amellyel az RMDSZ gyakorlatilag szembefordult a román politikai pártok egyhangú véleményével. „Nem volt könnyű, de elkerülhetetlen volt, mert tudtuk, hogy nekünk van igazunk, hiszen ott, ahol már nem lehetséges semmi módon a békés, méltányos együttélés, külön kell válni. Mi nem akarunk – nem is tudhatnánk – kiválni Romániából, de az önálló döntés jogát, Koszovóról és bármi más fontos kérdésről, fenntartjuk. (…)Koszovó tehát nagy kihívás volt számunkra. Könnyebb lett volna ott sem lenni, könnyebb lett volna tartózkodni, ahogy javasolták is egyesek, és a legnehezebb volt a parlamenti határozat ellen, Koszovó mellett voksolni. (…) Mi kompromisszumra kész szervezet vagyunk (…) de elvi kérdésekben nincsen kompromisszum. Az autonómiát nemcsak hirdetni kell, tisztelt kollégák, hanem gyakorolni is ott, ahol lehet. És ma is lehet ezt gyakorolni sokféleképpen, a román parlamentben is, az önkormányzatokban is, nem csak holnap, nem csak egyszer valamikor – szögezte le Markó Béla, aki szerint a román-magyar partnerség alapját is ezen az önállóság mentén lehet és kell kialakítani. – A román-magyar viszonyt meggyőződésem szerint csakis önálló partnerekként rendezhetjük, hiszen maga a cél is ez: egyenlő partnerré tenni a két nemzetet, még akkor is, ha az egyik többségben, a másik kisebbségben van – mutatott rá. Az elnök szerint az önállóság mellett az RMDSZ egy másik fontos értékét is megőrizte, az egységet. Úgy fogalmazott, az erdélyi magyarságnak sikerült kilábalnia a részleges megosztottságból, azáltal, hogy a szövetségen kívüli csoportokkal folytatott több éves sikertelen tárgyalás után ezévben megállapodott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal, és ezáltal megteremtette a magyar összefogást: mindezt annak dacára, hogy az elmúlt évek megpróbáltatásai ellenére az RMDSZ töretlenül megtartotta támogatottságát és ugyanolyan eredményt ért el a legutóbbi választásokon. „Úgy érzem, ez volt az a pillanat, amikor az RMDSZ ismét teljes erőt érezhetett maga mögött, és azt gondolhattuk volna, hogy nincsen szükség még tárgyalni sem azokkal, akik a szövetségen kívül – és így óhatatlanul a szövetséggel szemben – keresik politikai boldogulásukat. Lehetett volna ez akár az elbizakodottság pillanata is. Nem az volt, mert mi képesek vagyunk tanulni a saját hibáinkból, és képesek vagyunk változni és változtatni, ha kell – mondta az elnök, aki szerint épp emiatt sokan csodálkoztak – a képzeletbeli barikád mindkét oldalán – az RMDSZ tárgyalási készségén. „Azért, mert nekünk teljes egységre, teljes összefogásra van szükségünk, még akkor is, ha sokan vannak itt, a szövetségen belül, és viszonylag kevesen kívül. És éppen erős pozíciónk tette lehetővé, hogy akár engedjünk is a tárgyalópartner javára, mert ez szerintem nem gyengített, hanem tovább erősített minket” – szögezte le.

Markó Béla szerint az RMDSZ másik fontos értéke a céltudatosság, amelyet az elmúlt két évben is bizonyított. Mint mondta, a szövetség eredményes kormányzati ciklust vitt végig, ennek egyértelmű eredménye az is, hogy több mint nyolcvan éves kisebbségi kiszorítottság után, a romániai magyarságnak ma ismét van egy vezető rétege, amely ért a kormányzáshoz. Álláspontjában az RMDSZ számára továbbra is fontos cél a kormányzati munka folytása, ám a távlati cél mégis az, hogy olyan helyzetet teremtsenek, amelyben ne legyen létfontosságú magyar szempontból folyamatosan kormányon lenni. „Lesznek, akik azt mondják majd: savanyú a szőlő! (…) Csakhogy én tényleg azt hiszem, itt az ideje rendet rakni a prioritásaink között, és ismét világosan kimondani, hogy merre megyünk. Lezárult egy korszak, az a két évtized, amely a nyelvhasználati és oktatási jogok tekintetében teljesen új helyzetet teremtett Romániában, és ezt sikerült alkotmányos rendelkezésekkel megerősíteni. Rendkívül nagy utat tettünk meg, amíg eljutottunk ide. Ehhez még természetesen hozzá kell számítanunk azt, hogy most valós hatalmuk és költségvetésük van az önkormányzatoknak, még akkor is, ha ez nem elegendő, és egyelőre igazi helyi autonómiáról sem beszélhetünk” – hangsúlyozta.

A politikus szerint ma két nagy veszély leselkedik a szervezetre: az egyik veszély az, hogy mivel az eddig kialakított jogi keretek távolról sem elegendőek, nem is próbálják kihasználni azokat, holott az érvényben lévő kisebbségjogi szabályozások és közigazgatási rendelkezések már ma is nagyon sok lehetőséget kínálnak, amelyeket még nem használtak ki teljesen. Arra figyelmeztetett, azokban az önkormányzatokban sem érvényesül mindenütt a kétnyelvűség, ahol erre megvan a törvényes jogunk. – Jogainkat nem elég kiküzdeni, hanem életben is kell tartani azokat, mert hanem elsorvadnak. (…) Az alkotmányos kereteken belül az önkormányzatokban is el kell menni a falig, és nem szabad engednünk, hogy a prefektusok mindenbe beleszóljanak” – nyomatékosította az elnök.

Meglátásában azonban a nagyobbik veszély az elégedettség, azzal, ami van, és hogy tulajdonképpen máris kiharcoltuk, amit lehetett, és innen már nem tudunk továbblépni. „Mondogatják sokan fáradtan, petyhüdten az autonómiát, de nem mindenki hisz benne. Eljött szinte észrevétlenül az Európai Unió is hozzánk, ma már személyi igazolvánnyal járunk át a határon, és holnap-holnapután arra sem lesz szükség, de a közös Európáról mégsincs igazi víziónk, hogy milyennek is kellene lennie a jövőben. Magyarországtól is várunk némi támogatást, főleg pénzügyi segítséget, de arról mintha már letettünk volna, hogy cselekvő egyetértést csikarjunk ki az ottani pártokból velünk kapcsolatosan. Markó Béla szerint a magyarságnak az álmodás, a tervezés, a radikális újragondolás jogát nem kell senkitől kikérnie, hanem egyszerűen csak élnie kell ezzel. „De mi miért ne akarnánk hozzányúlni mindenhez, ami nem tetszik nekünk? Miért ne akarnánk mi is megreformálni a román államot, újragondolni a teljes közigazgatást, kiiktatni az alkotmányból a nemzetállami meghatározást, új státust adni a kisebbségi és regionális nyelveknek, valóban hivatalos regionális nyelvvé tenni a magyart, helyi és regionális autonómiák rendszerét építeni ki az egész országban – nem csak a Székelyföldön, de ott sajátos formát keresve az autonómiának –, áthelyezni a gazdasági és infrastruktúra-fejlesztési döntések zömét Bukarestből az újjászervezett régiókba, jelentős mértékben decentralizálni a kultúrát, az oktatást, a környezetvédelmet, törvényben szavatolni a magyar közösség képviselőinek arányos jelenlétét minden fontos intézményben!”

A szövetségi elnök szerint a magyarságnak hasonló határozottsággal kell fellépnie Európában is. „Mi nem a nemzetállamok, hanem a régiók Európáját szeretnénk kiépíteni, ahol az államok ugyan nem tűnnek el, de jelentőségük jóval kisebb lesz, mint most. Mint ahogy azt is abszurdumnak tartjuk, hogy a tagállamok egy része hajlandó hatásköröket átadni Brüsszelnek – tehát „felfelé” –, de ugyanezek az államok nem hajlandók azon gondolkodni, hogy „lefelé”, a régióknak általában, vagy sajátosan az etnikai közösségeknek, más nyelvű, más többségű közigazgatási egységeknek területi autonómiát biztosítsanak. Székelyföld problémája is csak azt gyarapítja, ami a szőnyeg alatt duzzad (…). Az Európai Uniónak kényelmetlen, Romániának kellemetlen ez a kérdés, de másfélmillió magyar számára az egyéni jogok után most már a kollektív jogokat is meg kell adni! Ahogy a választási rendszert meg lehetett változtatni Romániában, még sok mindent lehet, akár alapvetően is, módosítani. Ennek érdekében ajánlottunk – és ajánlunk – egy olyan etnikai paktumot a román pártoknak, amely a már meglévő jogok stabilizálása mellett, új megoldások közös kidolgozását és érvényesítését is előirányozza. Sem nekünk, sem a románoknak nem lehet érdekük a történelem visszafordítása. Márpedig ha nincsen együttműködés közöttünk, akkor ez könnyen előállhat, bizonyítja ezt az is, ami Szlovákiában vagy Ukrajnában történik – figyelmeztetett.

Kelemen Hunor ügyvezető elnök kongresszusi beszédét a pragmatikus illetve szimbolikus politizálás vélt ellentétének alapgondolata köré építette. Hangsúlyozta, ennek az áldilemmának – a látszatok ellenére – sem sikerült megosztania az erdélyi magyar politikumot.„Mi a fontosabb, mi a célravezetőbb: a pragmatikus vagy a szimbolikus politizálás, az aszfaltozott út vagy az anyanyelvhasználat? Ezt a dilemmát akkor sikerült feloldanom, amikor rájöttem, hogy rossz a kérdés. Rossz kérdésre pedig nem lehet jó választ adni” – jelentette ki az RMDSZ ügyvezető elnöke, aki szerint az erdélyi magyar politikum csupán akkor fogalmazhatja meg helytállóan az érdekképviselettel kapcsolatos kérdéseket, és talál ezekre jó válaszokat, ha meghallgatja az embereket, nyitott szemmel, éberen jár és a magyar közösség érdeke vezérli. „A mi politikánknak arról kell szólnia, amit az erdélyi magyarok akarnak, arról, amit a magyar emberek tőlünk elvárnak. Ami a közösség célja és érdeke, az a mi célunk és az a mi érdekünk. Legyen az szimbolikus vagy pragmatikus ügy” – összegezte mondandóját Kelemen Hunor. A politikus szerint az elkövetkező időszakban a Szövetségnek azt kell elérnie, hogy a magyar nyelvet ne csupán otthon vagy az iskolában használhassa a közösség, hanem mindennapi ügyei intézésében – a hivatalokban, a kórházban, a bíróságon is, a magyar politikusoknak pedig napmint nap tenniük kell azért, hogy a magyar nyelvet helyi és regionális szinten hivatalos nyelvként ismerjék el. „Azért kell dolgoznunk, hogy a magyar emberek jobban éljenek, tisztességes munkájukért tisztességes bért kapjanak, hogy a magyar vállalkozások megmaradjanak és új munkahelyeket teremtsenek” – fűzte hozzá az ügyvezető elnök.

A szervezetépítés terén Kelemen Hunor fontosnak tartja, hogy a döntéshozatal és a felelősségvállalás is egyenlő módon oszoljon meg az RMDSZ-szervezeteken belül. Az ügyvezető elnök szerint ez csupán a folyamatos szervezetépítéssel, az önkormányzatiság azon sajátos elvének szigorú betartásával valósulhat meg, amelyen az RMDSZ működése a szervezet létezése óta alapul. „Az Ügyvezető Elnökségen eddig is ezt az elvet követtük, és amikor azt mondom, hogy a szervezeteinket időnként újra kell építenünk, akkor ennek az elvnek kell érvényesülnie. Ha a döntéshozatal és felelősségvállalás ezen elvének szigorú betartása vezérli munkákat, akkor nem fordulhat elő, hogy rossz kérdést teszünk fel, amelyre nem találunk választ” – állapította meg Kelemen Hunor. „Azért kell dolgoznunk, hogy soha ne legyen hátrány magyarként élni Romániában. Olyan jövőt fogunk teremteni közösen, amelyben szabadon és méltóságban élhetjük meg emberi és nemzeti létünket, amelyben sikeres magyar emberek, erős magyar közösség él” – hangsúlyozta beszéde végén az RMDSZ ügyvezető elnöke.

EGYÜTT ÚJ CÉLOKÉRT

Markó Béla szövetségi elnök beszámolója az RMDSZ 9. Kongresszusán

Tisztelt Kongresszus!

Mindössze két esztendő telt el előző kongresszusunk óta, de minden bizonnyal ez volt szövetségünk legmozgalmasabb időszaka. Azt is mondhatnám, hogy ez volt érettségünk próbája. Nem egyikünké vagy másikunké, hanem mindannyiunké. Merem állítani, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ezt a próbát kiállta, alapvető értékeinket megtartottuk, céljainkhoz közelebb kerültünk, és ahol változásra volt szükség, ott tudtunk változtatni. Bízom benne, hogy Önök is így látják ezt, és hiszem, hogy hasonlóképpen gondolkodunk az értékőrzésről is, a folyamatos változás szükségéről is.

Miért gondolom, hogy ez a két év volt szövetségünk próbája? Hiszen nekünk folyamatos próbatétel volt az elmúlt tizenkilenc esztendő 1990 marosvásárhelyi márciusától az 1993-as Európa Tanács-i Memorandumig, majd az 1996-os kormányzati szerepvállalásig, és így tovább! Csupa jelentős mérföldkő jelzi eddig megtett utunkat: új oktatási törvény, új közigazgatási törvény, alkotmánymódosítás, Szabadság-szobor, erdők, földek, épületek restitúciója, új iskolák, magyar nyelvű egyetemi oktatás. Eredmények, és mellettük, persze, hiányok, meg nem valósult tervek is bőven. Ám alapjában véve a választott úton való gyorsabb vagy lassúbb előrehaladás jellemzi az eddigi romániai magyar politikát.

Ez alól az elmúlt két esztendő sem kivétel. Sőt, önkormányzataink életében minden bizonnyal ez volt a leglátványosabb, legtermékenyebb időszak, amikor beérett az addigi kormányzati tapasztalat, és erre támaszkodva jelentős terveket tudtunk megvalósítani. Polgármestereink, alpolgármestereink, megyei önkormányzati vezetőink a megmondhatói, hogy hány út, híd, járda, óvoda, iskola, vízvezeték, sportcsarnok, művelődési ház tanúskodik ezekről a változásokról.

Mégis ezek voltak a legnehezebb éveink is. Ez volt önállóságunk próbája. Ez volt egységünk próbája. És ez most is, továbbra is: céltudatosságunk próbája. Önállóság, egység, céltudatosság. Ezt a három képességünket veszíthettük volna el, és ezeket tartottuk meg közösen.

1. (önállóságunkról)

Amikor arra vállalkozott a romániai magyar közösség, hogy politikai eszközökkel kíván helyzetén változtatni, nagyon hamar rá kellett jönnünk, hogy ehhez a román politikában szövetségesekre van szükség, abból az egyszerű matematikai igazságból kiindulva, hogy hét százalékból több mint ötven százalékot egyedül nem csinálhatunk. Viszont az is nyilvánvalóvá lett nagyon hamar, hogy bár az RMDSZ jobbközép politikai alakulatként határozza meg önmagát, nekünk elsősorban nem ideológiai alapon kell koalíciós partnereket keresni, hanem a kölcsönös érdek, illetve a magyar-román viszony megfelelően nyitott megközelítése, a szélsőséges nacionalizmus elutasítása lehet a kiindulópont a szövetségalakításban. Mi alkalmasak vagyunk kormánykoalícióra román pártokkal, viszont egy ilyen koalíció sohasem mehet el önállóságunknak még részleges feladásáig sem. Ezekben az években folyamatosan választanunk kellett, a szó szoros értelmében is, hiszen a referendumot is beleszámítva négy választáson vettünk részt, de választanunk kellett önállóság és önfeladás között is, és olykor ez a választás a pillanatnyi politikai haszonról való lemondást jelentette, de ezáltal megtarthattuk egy távlatosabbjövő esélyét. Ilyen döntés volt véleményem szerint legutóbb az ellenzékiség cseppet sem fájdalommentes vállalása a másodvonalbeli kibicnek kijáró „tál lencse” helyett. Én mondom ezt, akit pragmatikus politikusnak tartanak, és én is annak tartom magam, de azt is tudom, hogy aki semmi áron adja a támogatását, annak következő alkalommal is semmi árat fognak csak kínálni. A pragmatizmusnak nem mond ellent a távlatos gondolkodás.

De nem csupán a kormánykoalíciós tárgyalások tanulsága mondatja velem, hogy önállóságunkat mint egyik legfontosabb politikai értékünket megtartottuk, sőt megerősítettük az utóbbi időben. Az államelnök leváltásáról szóló 2007-es népszavazás volt mindannyiunk számára a figyelmeztetés. Akkor kellett rájönnünk, hogy más pártok rossz döntése mellé odaállva – nem az indoklás, a következtetés volt rossz –, önállóságunkat feladva, könnyen elveszíthetjük saját közösségünk támogatását. Márpedig nekünk az autonómia nem lehet demagóg szólam, mint másoknak, mi autonóm magyar társadalmat tervezünk Romániában, és autonóm magyar politikát művelünk már ma a román parlamentben vagy az önkormányzatokban is. Nekem magamnak is el kellett döntenem, hogy két és fél évi miniszterelnök-helyettesi munka után, folytatom-e azt, erősítve továbbra is az RMDSZ kormányzati hatékonyságát, vagy csakis a szövetség elnökeként dolgozom tovább. Nem mások állítottak ilyen dilemma elé, hanem én jutottam el ehhez a kérdésfelvetéshez. Utólag is állítom, veszteséggel is járt ugyan, de jó választás volt, mert önállóságunkat segítette ez a döntés. Azt mutatta, hogy a kormányzati munka – bármilyen felelős megbizatás – megszakítható, ám önállóságunk, autonómiánk nem gyengülhet. De mivel is példázhatnám, amit eddig mondtam, milyen konkrét elvi-eszmei hozadéka van önállóságunk megerősítésének, annak a különös állapotnak, hogy időről időre vannak ugyan román szövetségeseink, de tetszik – nem tetszik, mi elsősorban saját szövetségünkhöz, saját magyar közösségünkhöz ragaszkodunk? Koszovóval példázhatnám mindezt. Igen, Koszovóval. Nem volt könnyű 2008-ban, amikor Koszovó kikiáltotta a függetlenségét, szembefordulni a román pártok egyhangú véleményével, és kiállni a balkáni térségben egy új állam létrejötte mellett. Nem volt könnyű, de elkerülhetetlen volt, mert tudtuk, hogy nekünk van igazunk, hiszen ott, ahol már nem lehetséges semmi módon a békés, méltányos együttélés, külön kell válni. Mi nem akarunk – nem is tudhatnánk – kiválni Romániából, de az önálló döntés jogát, Koszovóról és bármi más fontos kérdésről, fenntartjuk. Amikor Koszovóról szavaztunk, mi valóban saját magyar közösségünkre gondoltunk, de nem úgy, ahogyan azt a románok képzelték. És a helyzet paradoxona, hogy hitem szerint a románok is azért szavaztak úgy, ahogy szavaztak, mert szintén reánk, magyarokra gondoltak. Romániában egyelőre akkor is rólunk van szó, amikor látszólag egészen másról beszélnek. Koszovó tehát nagy kihívás volt számunkra. Könnyebb lett volna ott sem lenni, könnyebb lett volna tartózkodni, ahogy javasolták is egyesek, és a legnehezebb volt a parlamenti határozat ellen, Koszovó mellett voksolni. De ez volt a helyes megoldás. Mi kompromisszumra kész szervezet vagyunk – sokan szemünkre is vetik ezt –, megyünk előre lassan is, ha gyorsan éppen nem lehet, de elvi kérdésekben nincsen kompromisszum. Az autonómiát nemcsak hirdetni kell, tisztelt kollégák, hanem gyakorolni is ott, ahol lehet. És ma is lehet ezt gyakorolni sokféleképpen, a román parlamentben is, az önkormányzatokban is, nem csak holnap, nem csak egyszer valamikor. Ezért tartom példának a Koszovóról szóló állásfoglalásunkat, és ezért méltányolom európai parlamenti képviselőink álláspontját mindahányszor önállóan lépnek fel. Mi keressük az együttműködést Brüsszelben is a román kollégákkal, de amikor nem értünk egyet, megyünk a magunk útján. Amiben megegyezünk itthon is, kint is, azt betartjuk, de önálló utunkról letéríteni nem hagyjuk magunkat. A román-magyar viszonyt meggyőződésem szerint csakis önálló partnerekként rendezhetjük, hiszen maga a cél is ez: egyenlő partnerré tenni a két nemzetet, még akkor is, ha az egyik többségben, a másik kisebbségben van. Egy új helyzetben, egy új, határok nélküli Európai Unióban méginkább fontos ezt az alapelvet betartani. Hiszen ott már nem a határok, hanem a közös törvények kell hogy megvédjék kinek-kinek az önazonosságát.

2. (egységünkről)

Önállóságunk mellett másik fontos értékünk, amely kiállta a próbát, a politikai egység. Nem is úgy fogalmaznék tulajdonképpen, hogy kiálltuk a próbát, hanem hogy egy viszonylagos megosztottságból sikerült kilábalnunk, sikerült a magyar összefogást megteremtenünk vagy megerősítenünk. Végletes megosztottságról egy pillanatig sem volt szó – ezért is lehetett volna húzni-halasztani még a megegyezést –, de tagadhatatlan, hogy 2007-ben veszített a támogatottságából az RMDSZ, és meglehetős aggodalommal néztünk az őszi európai parlamenti választások elé. 2007 nyarán próbálkoztunk másodszor – 2006 ősze után – egyezségre jutni a szövetségen kívüli politikai csoportosulásokkal, de az utolsó pillanatban ők nem tudtak egymással megállapodni, és így velünk sem egyezhettek meg. Akkor látszott meg elég egyértelműen, hogy valójában kétfajta szembenállásról van szó: akik velünk egy célt követnek, de másképpen gondolkodnak egyik-másik eszközről, és másra teszik a hangsúlyokat az Erdély-Bukarest-Budapest-Brüsszel viszonyrendszerben, azokkal meg tudunk állapodni, de azokkal a kevesekkel, akik a románok helyett az RMDSZ-szel akarnak birokra kelni, illetve egyetlen céljuk – ki tudja, mi okból – minket gyengíteni, értelemszerűen nem lehetséges az egyetértés.

2007 őszén külön vágtunk neki az európai parlamenti választásoknak, de a tavaszi-nyáreleji helyzethez képest már a lassú felemelkedés jele volt az, hogy a magyar közösség jobban megmozdult, mint a román választók, és bejutott két RMDSZ-szes jelölt és egy független jelölt is. Ez az eredmény kellő erőt adott mindannyiunknak, hogy fokozatosan tovább építkezzünk, és azt a támogatást is visszaszerezzük, amit az azelőtti időszakban elveszítettünk.

2008 júniusában a többéves aláírásgyűjtés után frissen bejegyzett Magyar Polgári Párt az RMDSZ 85 százalékával szemben 15 százalékot szerzett Erdély-szerte. Az RMDSZ gyakorlatilag megismételte négy évvel azelőtti eredményét, 184 polgármesterünk van, illetve ma már több, mert néhány független is visszajött hozzánk. 2200 felett van megyei és helyi önkormányzati tanácsosaink száma, és négy megyében, Kovásznában, Hargitában, Marosban és Szatmárban közvetlen választással RMDSZ-es jelölt került a megye élére. Négy megyei elnökünk közül hárman – régebb vagy nem is olyan rég – az ifjúsági mozgalomból kerültek az RMDSZ-be. Több olyan városban vagy községben, ahol nem vagyunk többségben, ismét RMDSZ-es polgármester van, például Szatmárnémetiben, Szászrégenben vagy Zsombolyán. Olyan erő került az önkormányzati választások után megint a kezünkbe, amelyet maximálisan ki kell használnunk, különösen most, hogy ellenzékben vagyunk. A Magyar Polgári Párt 15 százaléka viszont szinténaz RMDSZ-t illeti: mint kritika természetesen! Nem mások nyertek, mi veszítettünk ezeken a helyeken. Hiába kapott például kiemelt kormányzati támogatást ezekben az években Kézdivásárhely vagy Gyergyószentmiklós, ha az egyik városban az egyébként jól dolgozó RMDSZ-es polgármester teljesen eltávolodott saját városa polgáraitól – vagy legalábbis azok úgy érezték –, mi több, az RMDSZ-t is csak félszájjal vállalta, csak akkor, ha muszáj volt; a másik városban pedig kicsorgott a pénz a polgármester keze közül, semmit nem tudott végigvinni. Ők megérdemelték végül is a szankciót, viszont a magyar közösség nem érdemelte meg, hogy politikai támogatás nélküli, sem tapasztalattal, sem kellő eszközökkel nem rendelkező MPP-s városvezetést ültessen a saját nyakába azért, hogy az arrogáns vagy rosszul dolgozó RMDSZ-tisztségviselőket ezáltal megbüntesse. Legyen ez tanulság mindannyiunk számára!

Az önkormányzati választások eredményeire alapozva megint csak tárgyalásokba kezdtünk az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal és a Magyar Polgári Párttal is, azzal a szándékkal, hogy belső koalícióban, a tulipán jele alatt, de közös listán induljunk az őszi parlamenti választásokon. Ezúttal sem sikerült elfogadtatnunk a javaslatunkat, és végül úgy vágtunk neki a novemberi választásnak, hogy a Magyar Polgári Párt már nem vállalkozott a megmérettetésre – ami, persze, minket egyáltalán nem keserített el –, hanem hat választókerületben független jelöltet támogattak velünk szemben. Minden esetben csúfos kudarcot vallottak, még közelébe sem jutottak a jelölteink által megszerzett szavazatszámnak.

Az RMDSZ ugyanolyan százalékot ért el, mint 2004-ben, vagyis egy nehéz négy esztendő után is töretlenül megtartotta a támogatottságát az egész magyar közösség részéről. 22 képviselőnk és 9 szenátorunk van most a román parlamentben. Közös érdem ez, az Önöké, tisztelt küldöttek, akik az RMDSZ-ben, az RMDSZ-ért, a magyarságért dolgoznak, és persze, legfőképpen a magyar választóknak, az ő egységakaratuknak köszönhető mindez.

Úgy érzem, ez volt az a pillanat, amikor az RMDSZ ismét teljes erőt érezhetett maga mögött, és azt gondolhattuk volna, hogy nincsen szükség még tárgyalni sem azokkal, akik a szövetségen kívül – és így óhatatlanul a szövetséggel szemben – keresik politikai boldogulásukat. Lehetett volna ez akár az elbizakodottság pillanata is. Nem az volt, mert mi képesek vagyunk tanulni a saját hibáinkból, és képesek vagyunk változni és változtatni, ha kell. Sokan csodálkoztak – a képzeletbeli barikád mindkét oldalán –, hogy miért éppen most ez a tárgyalási készség? Azért, mert nekünk teljes egységre, teljes összefogásra van szükségünk, még akkor is, ha sokan vannak itt, a szövetségen belül, és viszonylag kevesen kívül. És éppen erős pozíciónk tette lehetővé, hogy akár engedjünk is a tárgyalópartner javára, mert ez szerintem nem gyengített, hanem tovább erősített minket. Vagy legalábbis a romániai magyar politika esélyeit mindenképpen erősítette. Ilyen megállapodást kötni, készséggel elismerem, csakis úgy lehetett, hogy magát az RMDSZ-t is eszköznek tekintjük, ahhoz képest, hogy van egy fontos közös célunk: tartós magyar jövőt építeni Romániában, és elsősorban Erdélyben. Eszköz az RMDSZ, eszköz a politikai egység, de legfontosabb eszközünk. Ha másból nem, abból rájöhetünk erre, hogy hányan és hányan próbálják szétverni, ellehetetleníteni, felszámolni ezt a szervezetet. Én azt mondom, amíg kényelmetlenek vagyunk mások számára, addig nincsen baj. Addig büszkék lehetünk erre a mi szövetségünkre.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal megkötött, általam és Tőkés László által aláírt megállapodás, amennyiben hosszú távon is működni fog – és én bízom ebben –, nem csupán az európai parlamenti választások sikerét szavatolja, hanem a létrehozott Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum segítségével hatékony eszköz lehet stratégiai célok – például autonómia-tervezetek – egyeztetésére, de konkrét, menetközben felmerülő problémák megoldására is, mint például a minap Szatmárnémetiben, ahol fontos lépést tettünk előre a Kölcsey gimnázium helyzetének rendezése felé.

3. (a célokról)

Önállóság és egység: végül is részben vagy egészben ezek is csak eszközök. De miképpen állunk a céltudatossággal? Milyen célokat tűzünk a jelenlegi helyzetben az RMDSZ elé? Mit akarunk megvalósítani? Eredményes kormányzati ciklust vittünk végig, és több mint nyolcvanesztendős kisebbségi kiszorítottság után, amikor bele sem láttunk az államvezetésbe, a romániai magyarságnak ismét van egy vezető rétege, amely tudja, hogyan működik a román állam, és ért a kormányzáshoz. Ha ma egymagunkban kellene kormányoznunk, azt is el tudnánk végezni, sőt, valószínűleg jobban, mint mások. Ezek szerint magától érthetődő lehetne a válasz arra, hogy mi a cél: kormányozni, támogatást nyújtani önkormányzatainknak, gyorsítani a decentralizációt, hozzájárulni a közigazgatás mélyreható átszervezéséhez. Így van, céljaink része ez is. Előbb-utóbb kormányozni fogunk ismét, de nem akárkivel, és nem minden áron.

Hiszen számos hasznos feladatot teljesítettünk a kormányban: a területrendezési tárca az önkormányzatok legfontosabb támaszává lett, a távközlés, hírközlés hatékonyabbá vált, a környezetvédelemben még olyan bonyolult kérdésben is érvényesült az álláspontunk, mint Verespatak, az Európai Uniós alapok elosztása átláthatóbbá vált, miközben bővült a magyar intézményrendszer is, stabil státust kapott a dévai magyar középiskola, magyar iskola jött létre Szilágycsehben, Tordán, akkreditálták a Partium Keresztény Egyetemet, és küszöbön áll a Sapientia akkreditálása, Kolozsváron létrejött a Kisebbségkutató Intézet.

Liberális partnereinkkel jól megértettük egymást, ezt utólag is méltányolnunk kell, viszont a decentralizációs folyamat elakadt, mert ebben nem volt köztünk igazi egyetértés.

Cél ez is valóban, a kormányzati munka folytatása. De arra is rá kellett jönnünk, éppen a koalíciós tárgyalások sikertelensége folytán, hogy nekünk olyan helyzetre kell törekednünk, amikor ha nem is lesz mindegy, de nem lesz létfontosságú magyar szempontból folyamatosan kormányon lenni. Ellenzékből most ezt kell végiggondolnunk, erre utaltam, amikor azt mondtam, hogy az önállóság és egység mellett céltudatosságra is szükség van.

Lesznek, akik azt mondják majd: savanyú a szőlő! Vagyis ideológiát gyártunk abból, hogy 12 esztendő után ismét nem vagyunk a kormányoldalon, és próbáljuk megmagyarázni, hogy nem is ez a legfontosabb. Csakhogy én tényleg azt hiszem, itt az ideje rendet rakni a prioritásaink között, és ismét világosan kimondani, hogy merre megyünk. Lezárult egy korszak, az a két évtized, amely a nyelvhasználati és oktatási jogok tekintetében teljesen új helyzetet teremtett Romániában, és ezt sikerült alkotmányos rendelkezésekkel megerősíteni. Rendkívül nagy utat tettünk meg, amíg eljutottunk ide. Ehhez még természetesen hozzá kell számítanunk azt, hogy most valós hatalmuk és költségvetésük van az önkormányzatoknak, még akkor is, ha ez nem elegendő, és egyelőre igazi helyi autonómiáról sem beszélhetünk.

Ma két nagy veszély leselkedik ránk, mint magyar érdekképviseleti és érdekvédelmi szervezetre. Az egyik veszély az, hogy mivel az eddig kialakított jogi keretek távolról sem elegendőek, esetleg nem is próbáljuk kihasználni azokat. Pedig az érvényben lévő kisebbségjogi szabályozások és közigazgatási rendelkezések már ma is nagyon sok lehetőséget kínálnak, amelyeket még nem használtunk ki teljesen. Azokban az önkormányzatokban sem érvényesül mindenütt a kétnyelvűség, ahol erre megvan a törvényes jogunk, az igazságszolgáltatásban bírók, ügyészek ellenszenvétől félve nem erőltetjük a magyar nyelv használatát – és elég nehéz is erre a peres ügye végkimenetelét féltő magyar embert rávenni –, az oktatásban sokat beszélünk a román nyelv nem megfelelő tanításáról, de ahol megvan rá a törvény, elemi osztályokban is csak most jutottunk oda, hogy szakembereink jobb tantervet írtak, és talán elkészülhetnek a jobb tankönyvek is. Szülők is, tanárok is hányszor tétováznak, amikor egyértelmű fellépésre lenne szükség egy iskola, egy osztály megmentése érdekében. Jogainkat nem elég kiküzdeni, hanem életben is kell tartani azokat, mert hanem elsorvadnak. Mint az izmok, amelyeket hosszú időn át nem használnak! Az alkotmányos kereteken belül az önkormányzatokban is el kell menni a falig, és nem szabad engednünk, hogy a prefektusok mindenbe beleszóljanak. Ma számos prefektus úgy viselkedik, mint az egykori megyei elsőtitkárok. Önöknek, tisztelt polgármesterek és önkormányzati képviselők, a prefektusok nem főnökei, és rendre kell utasítaniuk őket, valahányszor megkísérlik túllépni a hatáskörüket.

Most még távolról sincs elegendő jogunk. De ez nem lehet ok arra, hogy semmit se csináljunk. Mert ma, ismétlem, ez az egyik veszély, amely minket fenyeget.

A másik veszély: az elégedettség, amely néha éppenséggel a kishitűséget leplezi. Elégedettség azzal, ami van, és hogy tulajdonképpen máris kiharcoltuk, amit lehetett, és innen már nem tudunk továbblépni. Én ezt látom nagyobb veszélynek, ezt a kishitűségünket takargató önelégültséget. Ugyanis értelmiségünk, civil társadalmunk, pedagógusaink, lelkészeink, önkormányzataink többsége mégiscsak él a lehetőséggel, sokan közülük az adott kereteket is próbálják feszegetni. Viszont sokkal általánosabb problémának látom azt, hogy megtanultunk hasznosan dolgozni, kormányozni, közigazgatni, de közben elfelejtettünk álmodni. Mondogatják sokan fáradtan, petyhüdten az autonómiát, de nem mindenki hisz benne. Eljött szinte észrevétlenül az Európai Unió is hozzánk, ma már személyi igazolvánnyal járunk át a határon, és holnap-holnapután arra sem lesz szükség, de a közös Európáról mégsincs igazi víziónk, hogy milyennek is kellene lennie a jövőben. Magyarországtól is várunk némi támogatást, főleg pénzügyi segítséget, de arról mintha már letettünk volna, hogy cselekvő egyetértést csikarjunk ki az ottani pártokból velünk kapcsolatosan.

Tisztelt Kongresszus!

„Vegyünk példát” arról a politikusról, akinek elképzeléseivel legtöbbször nem értünk egyet. Az államelnökről van szó. Ő folyamatosan változtatni akar a mostani rendszeren, vagy legalábbis ezt mondja, és nem tekinti adottnak, örökéletűnek a jelenlegi állami berendezkedést. A választási rendszertől a parlamentáris demokráciáig mindenhez hozzá akar nyúlni. Igaz, nem úgy, ahogy mi szeretnénk, leggyakrabban éppen ellenkező előjellel.

De mi miért ne akarnánk hozzányúlni mindenhez, ami nem tetszik nekünk? Miért ne akarnánk mi is megreformálni a román államot, újragondolni a teljes közigazgatást, kiiktatni az alkotmányból a nemzetállami meghatározást, új státust adni a kisebbségi és regionális nyelveknek, valóban hivatalos regionális nyelvvé tenni a magyart, helyi és regionális autonómiák rendszerét építeni ki az egész országban – nem csak a Székelyföldön, de ott sajátos formát keresve az autonómiának –, áthelyezni a gazdasági és infrastruktúra-fejlesztési döntések zömét Bukarestből az újjászervezett régiókba, jelentős mértékben decentralizálni a kultúrát, az oktatást, a környezetvédelmet, törvényben szavatolni a magyar közösség képviselőinek arányos jelenlétét minden fontos intézményben! Hogy ez az utóbbi cél ellentmond a szakmaiságnak? Erről majd akkor beszéljünk, amikor kiderül, hogy túl sok a magyar a vezetésben. De ettől még rendkívül messze vagyunk.

Az álmodás, a tervezés, a radikális újragondolás jogát nem kell senkitől kikérnünk, ezzel egyszerűen csak élni kell. Mennyit kerülgettük a kettős állampolgárság dolgát annak idején, hogy nehogy a románok lelki békéjét felborítsuk, és most egyszerre csak élesen felveti az államelnök a moldovaiak milliós nagyságrendű román állampolgárságának lehetőségét. Én ezt egyébként rendkívül problematikusnak látom, és nem is értek egyet vele, mert szerintem nem ez a román-moldáv viszony megoldásának a kulcsa, de íme, egyszerre csak beszélnek róla. Hiába söprünk a szőnyeg alá bármit, mert előbb-utóbb úgyis elárasztanak minket ezek a problémák. A Moldovai Köztársaság kérdését meggyőződésem szerint rosszul kezelte Románia, az Oroszországgal való kapcsolatokban sem helyezett elég hangsúlyt reá, és most ez üt vissza. Ha nincsen is analógia, mint ahogy Koszovó esetében sem volt, ezeket a tanulságokat a román-magyar viszonyra nézve is le kellene vonni. Nekünk meg kell próbálni éles, világos válaszokat adni, vagy legalább a kérdéseket élesen, világosan felvetni.

Az óvatos Európában is helye van a kemény szónak. Mi nem a nemzetállamok, hanem a régiók Európáját szeretnénk kiépíteni, ahol az államok ugyan nem tűnnek el, de jelentőségük jóval kisebb lesz, mint most. Mint ahogy azt is abszurdumnak tartjuk, hogy a tagállamok egy része hajlandó hatásköröket átadni Brüsszelnek – tehát „felfelé” –, de ugyanezek az államok nem hajlandók azon gondolkodni, hogy „lefelé”, a régióknak általában, vagy sajátosan az etnikai közösségeknek, más nyelvű, más többségű közigazgatási egységeknek területi autonómiát biztosítsanak. Székelyföld problémája is csak azt gyarapítja, ami a szőnyeg alatt duzzad, és lassan már járni sem lehet ezen a szőnyegen, annyi mindent söpörtek alája. Az Európai Uniónak kényelmetlen, Romániának kellemetlen ez a kérdés, de másfélmillió magyar számára az egyéni jogok után most már a kollektív jogokat is meg kell adni! Ahogy a választási rendszert meg lehetett változtatni Romániában, még sok mindent lehet, akár alapvetően is, módosítani. Ennek érdekében ajánlottunk – és ajánlunk – egy olyan etnikai paktumot a román pártoknak, amely a már meglévő jogok stabilizálása mellett, új megoldások közös kidolgozását és érvényesítését is előirányozza. Sem nekünk, sem a románoknak nem lehet érdekük a történelem visszafordítása. Márpedig ha nincsen együttműködés közöttünk, akkor ez könnyen előállhat, bizonyítja ezt az is, ami Szlovákiában vagy Ukrajnában történik. Mi szolidárisak vagyunk a felvidéki, a kárpátalji magyarokkal, minden kisebbségben élő magyarral, és szolidárisak vagyunk minden más kisebbségi közösséggel. Mint ahogy az országon belül sem egyforma a helyzetünk, és éppen ezért kiemelten kell odafigyelnünk a szórványban élőkre, beleértve a csángókat is.

Tisztelt Kongresszus!

Nem volt szándékomban teljes leltárt készíteni arról, ami velünk az elmúlt két esztendőben történt, vagy amit mi elvégeztünk ezekben az években. A felszólalásokban, gondolom, majd sok minden elhangzik, amit én nem mondtam el. Elsősorban azt szeretném, ha arra keresnénk választ közösen, hogy miként tudunk továbbmenni, miként tudunk mindennapi munkánkban, küzdelmünkben az álmodás – vagyis a stratégiai tervezés – kötelességének is eleget tenni. De az egyszerű magyar ember választ vár tőlünk nemcsak arra, hogy mit tervezünk a holnapi túzokkal, hanem arra is, hogy mi lesz a mai verébbel. Nem azért, mert jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, hanem azért mert nekünk a jelen kihívásait is vállalni kell, ezt is vállaltuk: nyugdíj, fizetés, munkahely, mezőgazdasági támogatás, ez is a mi gondunk.

De az egyszerű magyar ember azt is elvárja tőlünk, hogy önállóan cselekedjünk, ahogy például az idén március 14-én és 15-én is tettük. Mert a mi dolgunk a magyar közösség politikai jövőjét megtervezni és kollektív döntési jogokért küzdeni következetesen nap mint nap. Fontos az út, a vízvezeték, és fontos az a jog is, hogy saját szülőföldünkön saját szülőföldünkről előbb-utóbb mi dönthessünk. Ehhez viszont eszközeinket is folyamatosan tökéletesíteni kell, mert egyébként elkopik kezünkben a legjobb szerszám is. Így van ez az RMDSZ-szel is, legfontosabb politikai eszközünkkel. Én magam azt tartom legfőbb kötelességemnek az elkövetkező időszakban, hogy folytassuk a fiatalítást ebben a szövetségben, és ugyanakkor senkinek ne engedjük el a kezét, aki velünk együtt hasznosan dolgozott, és tudásra, tapasztalatra tett szert. Szükség van a folytonosságra, de nem szabad félni a változástól, a változtatástól, és a következő években minden bizonnyal tovább kell folytatni a belső reformot. Mint ahogy másik jelentős kötelességem – kötelességünk! –, hogy mindent megtegyünk a magyar szolidaritás fenntartásáért, azért a nagy összefogásért, amelyet csakis az RMDSZ tud megvalósítani: kezet nyújtani mindazoknak, akik velünk együtt akarnak dolgozni.

Hamarosan húszéves lesz ez a szervezet, tisztelt kollégák, kedves barátaim! Ilyen tartós, ilyen stabil, ilyen erős politikai szövetség rajtunk kívül nem volt ebben a két évtizedben Romániában. Talán még a Kárpát-medencében sem. Biztos, hogy hibáztunk is sokat, az utóbbi években is, meg kell fogalmaznunk a magunk kritikáját, de ugyanakkor érdemes büszkének lennünk erre a teljesítményre.

Vigyázzunk továbbra is a szövetségre!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

MARKÓ BÉLA

Kolozsvár,

2009. április 25.

Kelemen Hunor ügyvezető elnök kongresszusi beszéde

Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt meghívottak, kongresszusi résztvevők,

kedves barátaim!

Politikusnak, közéleti vezetőnek naponta számos kérdésre választ kell adnia. Nap, mint nap számos dilemmával kell számolnia. Ezek közül talán a legfontosabb: hogyan szolgálhatja legjobban azt a közösséget, amely bizalmával tüntette ki?

Kisebbségi politikus számára a válasz sokkal nehezebb, mint a többségi politikus számára. Nehezebb, mert olyan körülményekkel, olyan feltételekkel is számolnia kell, amellyel a többségi politikus ritkán, vagy soha nem szembesül.

Kedves barátaim! Egy olyan dilemmámat osztanám meg önökkel, amely – bevallom – hosszú ideig okozott fejtörést nekem. Egy olyan problémáról van szó, amely szinte örökzöld témának számít, hiszen sokan gondoskodtak annak a látszatnak a megterméséről, hogy ez a probléma is megosztja az erdélyi magyar politikát. A pragmatikus és szimbolikus politizálás szembenállásáról, vélt ellentétéről van szó. Úgy is fogalmazhatnék, hogy mi a fontosabb, mi a célravezetőbb: a pragmatikus vagy a szimbolikus politizálás, az aszfaltozott út vagy az anyanyelvhasználat? Melyik fontosabb? Melyiket kell elsődlegesnek tekintenünk?

Ezt a dilemmát akkor sikerült feloldanom, amikor rájöttem, hogy rossz a kérdés. Rossz kérdésre pedig nem lehet jó választ adni.

Mert nem az a kérdés, kedves barátaim, hogy egyik vagy másik politikai döntésünk, cselekvésünk pragmatikusnak vagy szimbolikusnak minősíthető-e? A kérdés az, hogy a mi munkánk a magyar emberek érdekeit képviseli-e, az igazi kérdés az, hogy a mi politizálásunk a magyar emberek problémáira nyújt-e megoldást. Ezért a válasz csakis egy lehet: a mi politikánknak emberközelinek kell lennie. A mi politikánk középpontjában a magyar ember, a magyar közösség áll. A mi politikánknak arról kell szólnia, amit az erdélyi magyarok akarnak, arról, amit a magyar emberek tőlünk elvárnak. Ami a közösség célja és érdeke, az a mi célunk és az a mi érdekünk. Legyen az szimbolikus vagy pragmatikus ügy.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Változnak az idők, változnak a kihívások és elvárások. Nekünk egy pillanatig sem szabad szem elől tévesztenünk nemzeti ügyeinket, az identitásunkhoz szorosan kapcsolódó ügyeket. De ugyanolyan mértékben foglalkoznunk kell azokkal a kérdésekkel is, amelyeknek nincs nemzeti identitása.

Nap, mint nap tennünk kell azért, hogy anyanyelvünket bátran használhassuk. Ne csupán otthon vagy az iskolában, hanem mindennapi ügyes-bajos dolgaink intézésében – a hivatalokban, a kórházban, a bíróságon is. Nap, mint nap tennünk kell azért, hogy a magyar nyelvet helyi és regionális szinten hivatalos nyelvként ismertessük el. Az elmúlt időszak is bebizonyította, hogy nap, mint nap kell dolgoznunk azért, hogy megtarthassuk magyar óvodáinkat, iskoláinkat. De ugyanakkor tennünk kell azért is, hogy gyerekeink minőségi és versenyképes oktatásban részesüljenek. Azért kell dolgoznunk, hogy a magyar emberek jobban éljenek, tisztességes munkájukért tisztességes bért kapjanak, hogy a magyar vállalkozások megmaradjanak és új munkahelyeket teremtsenek.

Tisztelt egybegyűltek!

Sem a területi autonómiát, sem a kulturális autonómiát nem fogjuk csodavárással elérni, csak közös erőfeszítéssel és munkával. Azért kell dolgoznunk, hogy soha ne legyen hátrány magyarként élni Romániában. Olyan jövőt fogunk teremteni közösen, kedves barátaim, amelyben szabadon és méltóságban élhetjük meg emberi és nemzeti létünket, amelyben sikeres magyar emberek, erős magyar közösség él.

Hölgyeim és uraim!

A mi legfontosabb feladatunk és felelősségünk most az, hogy visszaadjuk az embereknek a hitet. Adjuk meg azt a reményt, hogy lehetséges a változás, lehetséges a jobb élet, lehetséges tervezni és építeni, hogy lehetséges megtartanunk azt, amit örökségül kaptunk és tovább tudjuk adni.

Tudom, hogy nem könnyű mindazt megvalósítani, amiről az előbb szóltam. De azt is tudom, és tudjuk mi, mindannyian, akik ebben a teremben ülünk, hogy éppen most, az ilyen nehéz időkben van nagy szükségünk arra, hogy hitet és reményt adjunk egymásnak, reményt adjunk a magyar embereknek. Mert ilyenkor nagyobb annak a veszélye, hogy a közösség szétesik, érékeit feladja, céljait elfelejti, és csak a napi túlélésre összpontosít.

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim!

Az RMDSZ az önkormányzás egy sajátos elve alapján épült fel és működik ma is. Hiszen a helyi döntéseket a helyi szervezetek, a megyei döntéseket a megyei szervezetek hozzák meg. De a döntések mellett a felelősséget is ugyanilyen mértékben vállalni kell. Akkor is, amikor jól, és akkor is, amikor rosszul működnek a dolgok. Így teljes az önkormányzatiság elve, így méltányos a közös munkánk. Mi, az Ügyvezető Elnökségen eddig is ezt az elvet követtük, és amikor azt mondom, hogy a szervezeteinket időnként újra kell építenünk, akkor ennek az elvnek kell érvényesülnie. Ha a döntéshozatal és felelősségvállalás ezen elvének szigorú betartása vezérli munkákat, akkor nem fordulhat elő, hogy rossz kérdést teszünk fel, amelyre nem találunk választ.

Kedves barátaim!

Ha meghallgatjuk az embereket, ha nyitott szemmel, éberen járunk és a magyar közösség érdeke vezérel, akkor helyénvaló kérdéseinkre jó választ találunk. Az egyenes beszéd az egyetlen járható út. Így vissza tudjuk adni a hitet, vissza tudjuk adni a reményt azoknak az embereknek, akik számítanak ránk, bíznak bennünk és tőlünk várják a segítséget.

Én hiszek ebben. Ügyvezető elnökként, parlamenti képviselőként ezután is eszerint cselekszem.