RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ
Kiadja és szerkeszti az RMDSZ Sajtóirodája
www.rmdsz.ro 2008. október 6., hétfőelhivbuk@rmdsz.ro XVI. évfolyam, 3966. szám, 2. kiadás
Markó Béla szövetségi elnök beszéde az aradi vértanúkról való megemlékezésen
Tisztelt aradiak!
Tisztelt emlékező közönség!
Gyászt ünneppé, vereséget győzelemmé változtatni csak kivételesen lehet. Hiszen a gyász hosszú évszázadok múltán is fájdalmat okoz az emlékező nemzeteknek. Mohács, Nagymajtény, Világos ilyen siratni való pillanataink nekünk. És ilyen Trianon is. Ezeket a vereségeket magyarázhatjuk ugyan, akár erőt is meríthetünk belőlük, de belenyugodni egyikbe sem tudunk. Hogy a mi vereségünk másnak győzelem? Ez igaz, de mégsem lehet tőlünk elvárni, hogy mi ezt őszintén megünnepeljük. A békeszerződéseket is tudomásul vettük, és azt is el kellett fogadnunk, hogy ezáltal darabokra szakadt a magyar nemzet, de ne akarja senki, hogy örüljünk ennek. Viszont van annyi bölcsesség bennünk, hogy tudjuk, ma már csakis olyan változásokon érdemes gondolkozni, amelyek nyomán az egyik népnek jobb lesz ugyan, de ettől a másiknak nem lesz rosszabb. Mi úgy szeretnénk győzni végre, hogy mások ezáltal ne veszítsenek. Ez ma már elképzelhető, erre való az Európai Unió, ez a legfőbb értelme a közös Európának, ahol nem ide-oda tologatjuk a határokat, hanem megszüntetjük azokat.
Végre olyan történelmet kellene álmodnunk magunknak, amelyben a győzelem és vereség fogalmát a nemzetek legfennebb a sportversenyekhez kapcsolják. Az Európai Unió egy ilyen gyermeki álom, egy ilyen lelkes elképzelés, de talán valóra váltható.
Valamikor ezelőtt százhatvan esztendővel Petőfi Sándor is ilyen világot, ilyen Európát tervezett verseiben, és ennek kudarcába halt bele. Abban bízott, hogy a forradalmi láz fölemészti a régi rendet, és megszületik egy új Európa. Aztán 1849 januárjában keserűen írja:
Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai…
Szégyen reá! lecsendesült és
Szabadságát nem vívta ki.
Magára hagyták, egy magára,
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
(Európa csendes, ujra csendes…)
A forrongó Európa lecsendesedett, a nagyhatalmak viszont erőre kaptak, és vasmarokkal roppantották össze Magyarországot és Erdélyt. Nem először és nem utoljára. Osztozkodott rajtunk egykor török és német, osztrák és orosz, osztozkodtak a szomszédnépek is, 1956-ban pedig jött reánk az orosz, és ölbe tett kézzel nézte a Nyugat.
Az 1848-49-es szabadságharcnak is szomorú végpillanata, hogy nem volt elég a fegyverletétel, nem volt elég az egész magyar nemzet összeroskadása, még mindig nem volt pont az ítélet végén, még mindig kellett egy véres pecsét is hozzá: tizenhárom nagyszerű katona, tizenhárom bátor férfi, tizenhárom élni akaró ember megöletése. Szószegés árán, császár és cár összekacsintásával. Ötvenhat éves volt a legidősebb, Aulich Lajos, és harmincéves a legfiatalabb, gróf Leiningen –Westerburg Károly. Németek, szerbek, örmények, horvátok, magyarok. Sokfélék nyelvük és származásuk szerint, de egytől-egyig a leghűségesebb magyarok itt bent a mi szívünkben. Teljesen fölöslegesen és kegyetlenül ölték meg őket, édesapákat, hitveseket, gyermekeket, mert elsősorban ezek voltak, ezek maradtak szeretteik számára. Nekünk pedig hőseink, vértanúink.
Aradon gyászolni kell hát minden október 6-án. Csakhogy a gyász az idők során méltóságteljes ünnepé is nemesedhet. Arad ugyanis mégis cáfolata annak, hogy vereségből nem lehet győzelem. Hiszen 1848 nélkül nem lett volna 1867, a kiegyezés, és hiába nem szerették egymást Kossuth Lajos és Deák Ferenc, mert egyik nem lenne a másik nélkül, és ahogy múlik az idő, érdekes módon egyre inkább összetartoznak. Az aradi gyásszal Haynau veszélyes fegyvert adott a magyarok kezébe, miközben azt hitte, hogy éppen lefegyverezte őket: a dac, a harag, a félelem, a titkos emlékezés szolidaritást teremtett, összefogta a nemzetet, nem engedte széthullni. Arad gyásznap, de valamiféle gyászünnep is: a szabadságszeretet, a szolidaritás, az összetartozás, az összefogás napja.
A visszafojtott gyász erőt adott a magyar nemzetnek, erkölcsi tartást, és így hiába halt meg Petőfi Sándor, mert Arany János úgyis megírta A walesi bárdokat.
Mégis győzelem lett a vereségből.
Arad erre példa, ez az aradi szellem. Ezt bizonyítja a szabadságszobor kiszabadításának története is. Szolidaritás, együttmunkálkodás, kitartás kellett hozzá. Ki gondolta, ki hitte, ki remélte volna a kilencvenes évek elején, hogy még valaha talpra áll ez a szobor. Ki más, mint az aradiak. Mi máshonnan nézve, kevésbé lázas fejjel figyelve sokszor csüggedtünk el, sokszor fogott el a szorongás: úgysem lesz ebből semmi. De az aradiak nem hagyták abba, nem hagyták annyiba. Velük volt a tizenhárom mártír tábornok emléke, velük volt az az 1848-49-es meggyőződés, hogy nem szabad feladni. Petőfi Sándor üzenete ez, és Damjanich Jánosék üzenete is.
Tisztességes nemzeti célokról lemondani nem szabad még akkor sem, ha pillanatnyilag szinte reménytelennek látszik a megvalósításuk. Mi tudjuk ezt itt Erdélyben, minket megtanított erre a történelem, mert mifelénk nemcsak az ember, hanem a szobor is talpra áll, ha letaszítják.
És a megölt tábornokok is feltámadnak utódaikban.
Gyászolnunk kell halálukat, de ünnepelnünk kell ezt a feltámadást, azt, hogy eszméik túlélték a gyilkos golyót vagy kötelet.
A szabadságot még ma is érdek és hovatartozás szerint osztják ugyan, a Koszovó és Dél-Oszétia kapcsán egymással ütköző vélemények jól bizonyítják ezt, de bíznunk kell abban, hogy egy közös Európában már nem lesznek győztesek és vesztesek, csak egyenlő feltételek között együttélő nemzetek.
Erre kell törekednünk itt Erdélyben, itt Romániában is, mindenütt, ahol valaha a történelem egymással újból és újból szembeállította a nemzeteket.
Arad szelleme, Arad példája segítsen minket ebben!
MARKÓ BÉLA
Arad, 2008. október 6.