RMDSZ TÁJÉKOZTATÓ
Kiadja és szerkeszti az RMDSZ Sajtóirodája
www.rmdsz.ro 2007. március 2., péntek, 2. kiadás
elhivbuk@rmdsz.ro V. évfolyam, 3518. szám
Markó Béla szövetségi elnök beszámolója
az RMDSZ 8. Kongresszusán
Tisztelt Kongresszus!
Kós Károly idézetet írtunk mottóként az RMDSZ 8. Kongresszusának plakátjára: ,,Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.” A Kiáltó Szóból vettük az idézetet, abból az elkeseredett, szenvedélyes, csalódást és erőt egyszerre mutató kiáltványból, amely több mint nyolcvanöt esztendővel ezelőtt, 1921-ben, nem sokkal Trianon után megpróbálta kijózanítani és önálló politizálásra bírni az erdélyi magyarságot. Kellett ez a szenvedély akkor, kellett a már-már naiv derűlátás is, hiszen a fájdalom java számunkra csak azután következett. Anyanyelvünket megtiporták, iskoláinkat felszámolták, utcáinkat, falvainkat, városainkat sorra elkeresztelték. Az aradi Szabadság-szobrot is letartóztatták és fogságba vetették. Többszázezer magyar hagyta el szülőföldjét, és akik itthon maradtak, nap mint nap a veszteség, a fogyatkozás, a pusztulás érzésével élték meg magyarságukat.
Ma itt Aradon ismét áll a Szabadság-szobor!
Mégsem lennének hát érvényesek Kós Károly nyers, keserű szavai? Dehogynem! Sohasem voltak érvényesebbek, mint ma. Az lett a mienk, amit ki tudtunk küzdeni magunknak. Kellett a segítség, kellettek szövetségek, kellett talán Európa figyelme is, de nem más kegyéből, hanem a magunk erejéből tartunk ott, ahol tartunk.
Hol is tartunk hát?
Mit tudtunk kiküzdeni magunknak az elmúlt négy évben?
Erről kell számot adnom Önöknek ma, és erről kell számot adnunk egymásnak.
Az erdélyi magyarság két alapvető célt tűzött ki maga elé valamikor: az integrációt és az autonómiát. Az integráció azt is jelenti, hogy ismét együtt lesznek azok, akiket egymástól elszakítottak, ismét együtt lesz magyar a magyarral, az autonómia pedig mindenképpen azt jelenti, hogy magyarként itt a szülőföldön megmaradhatunk. Fontos célunk mindkettő, egymással szembe nem állítható.
Az egyik, az integráció mára már megvalósult, legalábbis jogilag. Január 1-je óta együtt vagyunk Európával, együtt van, és a jövőben még inkább együtt lesz magyar a magyarral. Ma már ki merem mondani: az RMDSZ történelmi küldetést teljesített azáltal, hogy bevitte saját közösségét az Európai Unióba, a közös Európa oltalmába.
Négy évvel ezelőtt, előző kongresszusunkon, az Európai Uniós belépés távoli, bizonytalan lehetőségnek, talán egyenesen illúziónak tűnt még sokak számára. Ígérgetésnek, retorikai fogásnak, kampány-jelszónak, amiből egyhamar úgysem lesz semmi. Azt hiszem, egyesek úgy hallgatták lelkes integrációs terveinket, mint ahogy ma hallgatják a különböző autonómia-formákra vonatkozó vállalásunkat. ,,Beszélj, bolond, beszélj!”- mondták gyermekkoromban sokszor arról, akit elragadott a fantázia. Hát mi beszéltünk, az igaz! De cselekedtünk is!
Amit ezekben az években ki lehetett küzdeni magunknak, azt kiküzdöttük. Amit nem sikerült, azt pedig ki fogjuk küzdeni ezután.
Én a múltra csak azért szeretek visszanézni, hogy legyen összehasonlítási alapom. Hogy figyelmeztessek és emlékeztessek: ha például egy-két évvel ezelőtt azt mondtuk volna valakinek, hogy 2007 márciusában személyi igazolvánnyal is át lehet menni a magyar határon, hányan hitték volna el? Hát 1996-ban, amikor először kormányra léptünk? Vagy 1990 májusában, amikor először vettünk részt a választásokon?
Minden számvetés tulajdonképpen ilyen összehasonlítás: mennyit haladtunk előre?
Erre próbálok most válaszolni!
Ahhoz, hogy haladhassunk előre, és hogy saját közösségünk helyzetén változtathassunk, természetesen eszközökre volt szükségünk. Ilyen eszközünk volt érdekvédelmi szövetségünk, az RMDSZ, és az is, amit a szövetség segítségével a politikában meg tudtunk szerezni: az önkormányzati és parlamenti képviselet, illetve a központi kormányzatban való részvétel.
Az RMDSZ-nek ma több tagja van, mint 2003-ban, és több helyi, illetve területi szervezetünk. Erősödtünk is, fiatalodtunk is, egységesek is maradtunk, viszont nem feltétlenül lett sokszínűbb ez a szövetség. Pluralizmus dolgában van mit tennünk az elkövetkezőkben. Minden országos vezető testületünk, a Szövetségi Képviselők Tanácsa, a Szövetségi Egyeztető Tanács, az Operatív Tanács ellátta a maga feladatát, hiszen csak így tudhattunk szembenézni a kihívásokkal, de ugyanakkor nem véletlen, hogy az alapszabályzat-módosító javaslatok közt nagyon komoly módosítások is vannak ezekkel a testületekkel kapcsolatosan. Az sem véletlen, hogy a javaslatok közt ott szerepel a megfelelő támogatást bizonyító platformok jelenléte a Szövetségi Képviselők Tanácsában, hiszen mindenképpen serkentenünk kellene a pluralizmust. Országos konzultatív testületeink közül a Területi Elnökök Konzultatív Tanácsa rendkívül hasznosan működött mindvégig, míg az Országos Önkormányzati Tanács a kelleténél ritkábban ülésezett, és valószínűleg a megfelelő súlyt sem adtuk meg neki. Pedig ez lehetséges és szükséges. Bizonyíték rá a székelyföldi polgármesterek tavalyi, csíkszeredai találkozója.
Nem csupán testületeink, de területi szervezeteink között is van különbség. Ki jobban, ki rosszabbul dolgozott hasonló vagy sokszor azonos körülmények között. Újra kell gondolnunk a több területi szervezetet működtető megyék helyzetét, egységesebbé kell ott tennünk az RMDSZ-t, anélkül, hogy a regionális-történelmi-földrajzi adottságokat semmibe vennénk. Azt is látnunk kell, hogy volt és van különbség a többségi magyar régiók és a szórványmegyék RMDSZ-munkája között. Egyik helyen politikai szervezet, másik helyen pedig egyfajta ,,mindenes” volt szövetségünk, és ez valószínűleg ezután is így lesz. Tömb és szórvány között sok különbség van, és ezt figyelembe kell vennünk. De szórvány nélkül a tömb, tömb nélkül a szórvány sohasem jutna semmire. Ez az elmúlt évek tanulsága is. Ha azoknak a megyéknek a szavazatait, ahol ma sincs magyar parlamenti képviselet, levonjuk a 2004-es parlamenti választásokon az RMDSZ-re leadott szavazatokból, kiderül, hogy nélkülük nem léptük volna át az öt százalékos küszöböt. Ez egyszerű számtani művelet! Jegyezzük hát meg jól ezt a műveletet, és becsüljük meg a szórványban anyanyelvünket, kultúránkat őrző magyarokat!
Tisztelt Kongresszus!
Nem kívánok szövetségünk életének minden részletére kitérni, hiszen sok minden megtalálható a szétosztott dokumentumokban. Arról szólnék most, amit politikai eszközként, az RMDSZ segítségével a romániai magyarok kezébe adhattunk. Legfontosabb, legtartósabb eszközünk minden kétség nélkül az önkormányzatiság. 2004-ben két választásnak, két nagy próbának kellett eleget tennünk, miközben soha olyan erős megosztási kísérletek nem értek minket, mint éppen akkor. Román oldalról, de még Magyarországon is lélegzetvisszafojtva várták egyesek, hogy hátha vége lesz az egység nehéz korszakának, hátha meg lehet minket bontani. Nem lehetett. A júniusi önkormányzati választásokon 186 polgármestert választottunk, 38-al többet, mint 2000-ben, 2481 megyei és helyi tanácsost, 7-el többet, mint 2000-ben, de azért csak 7-el többet, mert csökkent a módosított törvény szerint a tanácsosok száma, és megyei elnökünk is 1-el több lett, összesen 5, Kovásznában, Hargitában, Marosban, Szatmárban és Biharban. Több olyan településen is RMDSZ-es polgármestert választottak, ahol nem vagyunk többségben.
Ma legnagyobb erőnk az önkormányzatokban van. Vannak, akik kihasználják ezt az erőt, mások viszont nem. Hamarosan itt lesz az ideje a számvetésnek, hiszen jövőben választások lesznek. De legtöbb helyen van amit felmutatniuk a magyar polgármestereknek és tanácsosoknak, többek közt kormányzati tisztségviselőink segítségével is.
Ismétlem, az önkormányzat nagy esélyünk nekünk. A legnagyobb. Az autonómia fokozatos kivívásának a legfontosabb eszköze is. Nem véletlen, hogy így megijedtek egyesek a Szövetség a Székelyföldért társulástól. Ezt nekünk tovább kell vinnünk, és Erdély más régióiban is meg kell keresnünk az önkormányzati együttműködés különböző formáit.
2004 őszén meg kellett újítanunk másik politikai eszközünket, a parlamenti képviseletet. Újból felerősödtek a megosztási kísérletek, újból szembe kellett ezzel néznünk. És újból győztünk. Nekem külön elégtétel, hogy államelnök-jelöltként is elmondhattam: magyarként és erdélyiként, nem pedig másokhoz igazodva, másokhoz alkalmazkodva akarunk adni valamit ennek a magyarságnak és egyúttal az egész országnak. Utólag is köszönöm, hogy 2004-ben rám bízta ezt az emberpróbáló feladatot a szövetség. És nyertünk ismét, nem lett igazuk a kishitűeknek, 6,2% százalékot szereztünk, 628.000 szavazatot a képviselői, 637.000 szavazatot a szenátusi listára. Van 22 képviselőnk és 10 szenátorunk. De ki tudja, nem lennénk-e még többen is, ha politikai életünk néhány szánalmas figurája, román pártokkal is összefogva, nem kísérelte volna meg a lehetetlent: megfosztani parlamenti képviseletétől a magyarságot. „Kudarcpolitikusnak” nevezném az ilyeneket, akik kudarcot kudarcra halmoznak, miközben semmi mást nem akarnak, csak megosztani minket.
Legnehezebb és legfontosabb évünk volt 2004. Kiszabadítottuk a Szabadság-szobrot, megnyertük az önkormányzati és parlamenti választásokat, és év végén kormányt alakítottunk az addig ellenzékben levő liberális-demokrata szövetséggel.
Ezzel is el kell számolnunk itt, a kongresszuson. Hogyan éltünk az együttműködés különböző formáival? Nem lenne például tisztességes, ha most lesajnálnánk a Szociáldemokrata Párttal való, évről évre megújított megállapodásokat. Nem kormányban ugyan, de végül is kormányoldalon, a parlamentben támogatást nyújtva sok mindent elértünk azokban az években. Erdély számos régiójának kétnyelvű feliratozásától az önálló magyar iskolákon át, az imént említett szimbólum-erejű győzelemig, a Szabadság-szobor visszaállításáig. Hasznos volt, és – bárki bármit is mondjon – elvszerű is volt az az együttműködés. Viszont akkor, 2004 végén olyan veszedelmesen közeledett a Nagy Románia Párthoz a Szociáldemokrata Párt, különösen a volt államfő révén, hogy ezen az úton nem követhettük. Persze, döntésünket nagyon erősen befolyásolta az is, hogy akkor sem az úgynevezett ,,kohabitációt”- más színű államelnököt és más színű kormányt – , sem előrehozott választásokat nem kívánhattunk. Jó programot dolgoztunk ki közösen, és jó befolyásra tettünk szert a kormányban. Belefoglaltuk a programba a kulturális autonómiát is tartalmazó kisebbségi statutumot, és egy miniszterelnök-helyettesi, három miniszteri, több államtitkári tisztséget foglaltunk el, több ügynökséget vagy hatóságot mi vezetünk, illetve ott vagyunk a vezetőségben. Külügyi államtitkárunk van, diplomatáink vannak, teljesen előzménytelenül. Változó erővel ugyan, de összességében a megyei intézményekben is minden eddiginél jobb arányban vagyunk jelen.
Mindehhez hozzá kell számítanom Európai Uniós jelenlétünket. Most a parlamenti frakciókból három kollégánk képvisel minket ideiglenesen az Európai Parlamentben, ezt a május 13-i választásokon állandó képviseletre, legalább két RMDSZ-es képviselőre kell váltanunk.
Jelöltjeink fiatalok, mint ahogy sok fiatal van kormányzati tisztségviselőink között is. Mi a 2004-es választásokon programként hirdettük meg a fiatalítást, és meg kell mondanom, hogy azok a fiatal politikusok, akiknek bizalmat szavaztunk, általában rászolgáltak a bizalomra. Új szemlélet és erős kezdeményezőkészség jellemzi a munkájukat. Fiatalítani egyébként azért sikerült, és azért sikerülhet ezután is, mert valóban hasznosan tudtunk együttműködni partnerszervezetünkkel, a Magyar Ifjúsági Értekezlettel, vagyis a MIÉRT-tel.
Tisztelt Kongresszus!
Ezek természetesen csak eszközök. Az a kérdés, hogy ezekkel az eszközökkel mit valósítottunk meg, és mit nem. Más szóval: az RMDSZ nem attól sikeres, hogy hol, hány tisztségviselője van, hanem hogy ezáltal változott-e, és mennyit változott a magyar közösség élete. A politikai sikereket nem az RMDSZ állapotához, hanem a magyarság helyzetéhez kell mérni.
Megpróbálok hát erről is beszélni.
Európai Uniós belépésünkről már szóltam a bevezetőmben, itt azt nem ismétlem meg, de mindenképpen hangsúlyoznom kell, hogy ezáltal alapvetően megváltozott a romániai magyarság helyzete, még akkor is, ha egyik napról a másikra nem érzékeljük a változásokat.
Erdély visszakerült Európába, mi magyarok máris sokkal közelebb vagyunk Magyarországhoz, bár az ottani belpolitikai konfliktusok ezt részben elfedik előlünk.
Az elmúlt években sokat dolgoztunk azon, hogy saját közösségünket képessé tegyük a csatlakozásra, és főleg, hogy versenyképessé tegyük az Európai Unióban. De ez a munka nem volt még elegendő, nagy feladatunk van még ebben. Szabadok lettünk immár mi is, nem csupán a Szabadság-szobor, de ettől még nem élünk igazán jobban, ettől még nem igazán megtartó föld a szülőföld, mindezt ezután kell kivívnunk magunknak. Az esélyt erre megteremtettük. Nem véletlen, hogy immár hagyományos Ezüstfenyő-díjunkat a szülőföld visszaszerzéséért folytatott küzdelem jegyében alapítottuk.
Egyik legfontosabb eredményünk, hogy ma már megfelelő törvényes keret van az elállamosított javak visszaszolgáltatására, és ez elég nagy részben meg is történt, illetve az erdők és földek esetében nagy többségben, az egyházi épületek esetében még kisebb részben sikerült ez. A Székelyföldön, Kovászna, Hargita és Maros megyében csak a visszaszerzett közbirtokossági erdők több mint 300.000 hektárt tesznek ki. Erre most ideje lenne működő gazdaságot építeni, a turisztikai lehetőségek kihasználásával párhuzamosan. Az esélyt megteremtettük, élni kell, élnünk kell vele.
A magyar egyházak is jelentős föld- és erdőterületet kaptak vissza. Ugyanakkor eddig 688 visszaigényelt épületükre van elvi döntés, és 552-re már tulajdonba helyezési határozat is. Haladtunk ebben előre, de nem eléggé, fel kell gyorsítanunk a visszaadási folyamatot, és ugyanakkor meg is kell oldanunk az egyik-másik visszaadott iskolaépületben kialakult magyar-magyar konfliktust.
És ha már az egyházakról esik szó, hadd mondjuk el, hogy végre van új felekezeti törvény, amely minden egyházunk egyetértésével született. Ezen is sokat dolgoztunk, több éven át, amíg a parlament megszavazta.
Mint ahogy dolgoznunk kell a felekezeti oktatás alkotmányos jogának törvénybe ültetésén, és a további ingatlanok visszajuttatásán. Örültünk, amikor a nagyváradi római katolikus püspökség 2003-ban a Püspöki Palota egy részét használatba vehette, reméljük, mielőbb átveheti az egészet, és ugyancsak minél hamarabb vissza kell szereznünk a Batthyanaeumot.
Ha az elmúlt négy év törvényhozási eredményeit leltározni akarnám, nyilvánvalóan a restitúciós törvényeket emelném ki először, de tulajdonképpen ennél is lényegesebb az alkotmánymódosítás. Akkor is nehezen hitték el nekünk egyesek, hogy el fogjuk törülni a kötelező katonaságot, és íme, megtörtént. Jó, ha erre is emlékeztetjük egymást. Mint ahogy, ismétlem, még nem teljesült a felekezeti oktatással kapcsolatos rendelkezés, de teljesülni fog. Ami pedig a legfontosabb: az alkotmánymódosítás által kiterjesztettük az anyanyelvhasználat jogát az önkormányzatok után a dekoncentrált állami intézményekre és az igazságszolgáltatásra is. Bizonyos helyzetekben – de még csak bizonyos helyzetekben – hivatalossá tettük a magyar nyelvet Erdély magyarok által is lakott régióiban.
Ami pedig a kormányzati eszközök segítségével elérhető változást illeti, az infrastrukturális fejlesztést kell elsősorban hangsúlyoznom. Hosszú, többször újrakezdett harcba került, amíg az észak-erdélyi autópályát el tudtuk fogadtatni, de most már épül. És indul a 4-es folyosó, a dél-erdélyi autópálya építése is. Mi több, egyszerre annyi híve támadt az autópálya-építésnek a kormánykoalícióban, hogy csak kapkodjuk a fejünket: a végén még kiderül, csakis mi akadályoztuk, más mindenki akarta. Pedig az ellentét szerintem burkoltan most is megvan: mi Erdélybe hoznánk több pénzt, mások a Fekete-tengerbe öntenék. Tessék eldönteni, mi a hasznosabb. A választási kampányban vállaltuk Erdély fejlesztését, és máris sokat tettünk érte. A Bucsintól Margittáig, Szatmárnémetitől Csíkszeredáig sok helyen, sokféleképpen! Mindebben nagy érdemük van minisztereinknek, államtitkárainknak, kormányzati tisztségviselőinknek.
Tisztelt Kongresszus!
Végül is sok mindenben nincsen külön magyar érdek. Akár az erdélyi infrastruktúráról, akár a szociális problémák megoldásáról legyen szó, az RMDSZ próbált szolidárisan együtt munkálkodni a román politikusokkal.
Ám tagadhatatlan, hogy legalább ekkora súlya van a mi életünkben a magyarönazonosság, vagy általában az etnikai-kulturális-nemzeti önazonosság megőrzésének.
Mit tettünk, mit tehettünk ezért?
Azzal jellemezhetném ezt az időszakot, hogy talán kevésbé látványos, de fontos megoldásokat sikerült érvényesítenünk, sőt, az új közigazgatási törvényben tovább bővítettük az anyanyelvhasználati jogot is.
Jóval több mint ezer településen és jóval több mint kétszáz vasútállomáson van ma magyar felirat egyébként. Új intézményeket, például a postát is sikerült bevonni ebbe a körbe, sőt, magyar telefontudakozó is működik, és lehet magyarul vizsgázni a gépkocsivezetői jogosítványért is.
Az anyanyelvű oktatás területén folytatódott az intézményépítés. Magyar iskolát indítottunk ezekben az években több helyütt, Déván a Téglás Gábor Középiskolát, Maroshévízen a Kemény János Középiskolát, de teljesen magyarrá lett a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Középiskola és a brassói Áprily Lajos Középiskola, magyar iskolát indítottunk Szilágysomlyón is, új óvodák épültek több helyen, és számos iskolaépületet hoztunk rendbe ezekben az években. Új szakiskolai osztályok indultak többek közt Arad, Beszterce-Naszód, Bihar, Brassó, Hunyad, Szilágy, Fehér megyében. A felsőoktatásban a magyar hallgatókra jutó fejkvótát 1,5-ös szorzóról 2-re emeltük, a román-magyar kormányülésen megegyezés született a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemről, miszerint a román állam is hozzájárul a finanszírozásához az akkreditáció után.
Elégtétel számunkra, hogy Csángóföldön néhány évvel ezelőtt két csoport elindításával sikerült megtörni az ellenállást, és ma már 992 csángó gyerek tanulja a magyar nyelvet az iskolai oktatás keretében.
Önállóságunk is növekedett az Iskola Alapítvány és a Communitas Alapítvány által, ma már a Communitas Alapítvány jelentősebb támogatási lehetőséggel rendelkezik, mint az egykori – sajnos, megszüntetett – Illyés Közalapítvány. Végre eljutottunk oda, hogy a román költségvetésből a magyar közösséghez is visszakerül legalább valamennyi, könyvre, sajtóra, rendezvényekre, fiatal írók, művészek támogatására. A Communitas Alapítvány szaktestületeiben a romániai magyar civil társadalom számos képviselője dolgozik. Ezekben az években próbáltunk minél sokszínűbb – de ugyanakkor minél szervezettebb – kapcsolatot kialakítani a civil- és szakmai szervezetekkel, erre szolgált többek közt a Párbeszéd a jövőért címet viselő kezdeményezés is, amelynek során normatív támogatásról, új ösztöndíjakról, különböző programok közös megvalósításáról tudtunk megállapodni.
Ami egyébként művelődési életünket illeti, összeszámoltam: csak én személyesen jelen voltam ezekben az években Bukarestben Bartók Béla, Zilahon Wesselényi Miklós, Krasznán Petőfi Sándor, Szilágynagyfaluban Arany János, Temesváron Székely László szobrának avatásakor, Fehéregyházán, az Ispán-kútnál a Petőfi-emlékmű leleplezésénél, és még számos új szobor, emlékhely, emléktábla felavatásánál, a resicai Magyar Ház beindításánál, nem beszélve a Szabadság-szoborról, amely meggyőződésem szerint történelmi mérföldkő Erdély, az erdélyi magyarság életében.
Ezzel egyidejűleg segítettünk abban, hogy Erdély-szerte új magyar kereskedelmi rádiók induljanak be, sorolom: Szatmárnémeti, Nagyvárad, Szováta, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Kézdivásárhely. Miközben nem mondtunk le az önálló erdélyi magyar rádió és televízió tervéről sem.
Magyar-magyar kapcsolatainkban az elhamarkodott, pártpolitikai érdekek mentén polarizálódó népszavazás a kettős állampolgárságról hosszú időre visszavetett minket, véleményem szerint ezt azóta sem dolgozta fel sem a magyarországi, sem az erdélyi magyar közvélemény. Ebben az időszakban arra törekedtünk, hogy legalább az addig kialakult jó megoldások ne essenek áldozatul ennek a magyarországi befelé fordulásnak, és ez a státustörvény esetében sikerült is.
A Szülőföld Alap arra is lehetőséget kínál – de ez még csak lehetőség -, hogy valóban modernizációs úton menjünk tovább a támogatáspolitikával, mert a mi magyar közösségünknek erre szüksége van, de ugyanakkor a civil társadalom számára létfontosságú kisebb távú programok se menjenek veszendőbe. Magyarországon is azt tapasztaljuk, amit sokszor itthon is: amikor éleződik vagy netán bozótharccá degradálódik a politikai küzdelem, akkor mi magunkra maradunk, és tanácstalanul kérdezzük: Hát mi belgák hova álljunk?
Nekünk nagy-nagy érdekünk, hogy a határon túli magyarsággal kapcsolatosan konszenzus legyen, de ez még eddig soha nem sikerült. Lehet, hogy csak akkor fog megoldódni ez a probléma, amikor az Európai Uniós egységesülés során tényleg eltűnik ez a szörnyű, utálatos szó, hogy ,,határon túli magyar”. Talán akkor Magyarországon is, Romániában is egyenlők lehetünk végre!
Míg a magyar-magyar kapcsolatok döcögtek bizony, addig a magyar-román viszonymégis hozott fontos eredményeket. Két közös kormányülést elsősorban. Ha csak annyi hozadéka lett volna ennek, hogy az első után megnyílt a Csíkszeredai Magyar Főkonzulátus, a második után a sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Intézet, már ez is fontos eredmény.
És még azelőtt, 2004 nyarán, új határállomást is nyitottunk, Székelyhíd és Létavértes között. Ebben egyébként az az abszurdum, hogy mostantól fogva már azért kell dolgoznunk: ne legyenek határállomások.Vagyis tényleg ne legyen határ!
Tisztelt Kongresszus!
Én a magyar-magyar viszonyt nem tudom a külkapcsolatok közé sorolni. De ez a viszony jelentőségében mégis túlmutat Magyarország és Románia határain. Itt kell szólnom például arról, hogy az RMDSZ – és az erdélyi magyarság – életében fontos esemény volt, amikor Marosvásárhelyen, 2005 októberében megrendeztük a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumát, és vendégül láthattuk a Kárpát-medencétől Amerikáig számos magyar közösség képviselőjét. Erre is kell figyelnünk, ez is a mi dolgunk, hogy a nálunk kisebb, de velünk egy sorson levő magyarokkal is együtt gondolkodjunk egy lehetséges közös jövőről.
Természetesen ezek, mint mondottam, csak félig-meddig külkapcsolatok. De az már mindenképpen igen, hogy az Európai Unió fórumain, az Európai Tanácsban is mindvégig jelen voltak képviselőink, és jól végezték dolgukat, többek közt az Európai Néppárt segítségével is. Részt vettünk az Európai Néppárt fontos rendezvényein, és ma már helyünk van politikai szervezetként is Európában.
Tisztelt Kongresszus!
Tisztelt küldöttek!
Eddigi beszámolómból úgy tűnhetne, hogy minden rendben van körülöttünk. Nos, egyáltalán nincsen rendben. Amit eddig magyarként a magyarságnak kivívtunk, az fontos, az az elmúlt nyolcvan-kilencven évben is precedens nélküli. Ez a túlélés, a megmaradás előfeltétele. De most ismét válaszúton vagyunk. Az egyéni jogok terén áttörtük az ellenállást, elfogadtattuk a fontos elveket. Kollektív jogainkat viszont ezután kell kivívnunk. Nem véletlen, hogy elakadt a kisebbségi törvény, és hogy az Európai Unió sem akar igazán odafigyelni rá. Félnek a feszültségektől. Meg kell mondanunk világosan: feszültség abból lesz, ha nem lesz kisebbségi törvény, ha nem lesz kulturális autonómia, ha nem lesz területi autonómia, ha nem lesznek önálló intézményeink.
Mi hatalomra segítettünk egy koalíciót, amely meg sem nyerte a választásokat. Mi hittünk egy államelnök szavának, aki elfogadta a kisebbségi törvény alapgondolatát, és most úgy tesz, mintha soha nem hallott volna.
Mi azért mentünk Bukarestbe, hogy együtt dolgozzunk a románokkal. Nekünk sokszor mondták a szüleink, hogy a román politika szószegő. Mi ezt nem akartuk elhinni, és ma sem akarjuk elfogadni. De akkor, tisztelt elnök úr, tisztelt román politikusok, tessék ezt bebizonyítani. Tessék az adott szóra emlékezni. Ha mi kapunk valamit, méltányoljuk. Tessék Önöknek is méltányolni, ha mi adtunk valamit. Szavazatot itthon, hitelt az európai integrációban, odakint. Annyi eszünk nekünk is van, hogy tudjuk: nem az igazságügyminiszter asszony kétes értékű reformja vitte be Romániát az Európai Unióba, hanem sokkal inkább az RMDSZ higgadt, józan, céltudatos, következetes, de mindig együttműködésre kész magatartása. Ha volt valami, ami számított az integrációban, hát akkor ez igen. Mi ezt tudtuk, vállaltuk, így akartuk. De akkor a fiatal magyar minisztert, aki egész Romániának akar jó megoldásokat, ne tessék kémkedéssel, hazaárulással, más égigérő butaságokkal vádolni, mert mi nem az Önök kénye-kedvének kiszolgálására mentünk Bukarestbe. Ha nem kell Önöknek a magyar segítség, ha már nélkülünk is mindent tudnak, akkor hadd említsük fel: él másfél millió magyar ebben az országban, aki még nem érzi magát egyenlőnek. És aki nem érzi magát egyenlőnek, az elégedetlen. És aki elégedetlen, azzal szóba kell állni, mert egyébként baj lesz. Szóba állni pedig úgy lehet másfél millió magyarral, ha van politikai képviselete. És ezzel ismét az RMDSZ-hez kerültünk vissza, tisztelt román politikusok! Az RMDSZ az a szervezet, amelynek segítségével szóba lehet állni másfél millió magyarral. És lehet közös megoldást keresni.
Másképpen oda jutunk, ahova a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem esetében. Legyen Önöknek tanulság az, hogy amennyiben mérsékelten nem sikerül, akkor rögtön felerősödik egy másféle hang, nevezzük radikálisnak, nevezzük, ahogy akarjuk.
Nem beszélve arról, hogy az egyetem román többségű szenátusának ellenállása azért ostobaság, mert ezáltal egyet bizonyítanak: mégsem járható a közös oktatási intézmények útja, mégiscsak az önálló intézmény az egyedüli megoldás. Vajon ezt akarták volna bebizonyítani az egyetem román vezetői? Kétlem. De ez lett belőle.
Mint ahogy nekünk is tanulság, ami ott történt: vannak, akik azt mondják, az ultraradikális fellépés helyzetbe hozza a józanul gondolkodókat, a mérsékelteket. Hát ugyancsak sikerült helyzetbe hozni őket! Annyira, hogy lemondtak, aztán félig visszatáncoltak. Ezt akartuk? Vagy úgy, vagy így, tisztelt küldöttek, de egyszerre két úton menni nem lehet. Én azt mondom, nem vagyunk annyira gyengék, hogy ökölrázásba kezdjünk. Az az erős, aki kezet mer nyújtani, le mer ülni a tárgyalóasztalhoz Bukarestben, akkor is, ha tudja, mire észrevenné, kém vagy hazaáruló lehet belőle.
Bukarestben tárgyalni is nehezebb, mint itthon rázni az öklünket. Hát még ha időnként tényleg az asztalra is kell csapni ott.
Kérem, ne feledjék ezt!
Kérem, így ítéljék meg az elmúlt négy évet.
Próbáltam elmondani, hogyan láttam én. Nehéz, sok jót, sok rosszat, sok elégtételt, de néhány fontos kudarcot is hozó négy esztendő volt ez nekem. Bízom benne, hogy Önök is hasonlóképpen szemlélték ezeket az éveket, bízom benne, hogy eddigi fontos tetteinkben és ezutáni fontos teendőinkben is egyetértünk, hiszen ez a mi szövetségünk értelme: egység a sokféleségben!
Együtt maradtunk, egységesek voltunk, és a két ránk bízott feladat közül az egyiket, az integrációt már teljesítettük, a másikhoz, az autonómiához pedig ma jóval közelebb vagyunk, mint néhány évvel ezelőtt, és előbb-utóbb azt is valóra fogjuk váltani. Befejezésül is csak azt mondhatom, Kós Károlynak igaza volt: az lett a mienk, amit ki tudtunk küzdeni magunknak. Sok-e ez vagy kevés? Erről kell most beszélnünk. És arról, hogy mindenképpen küzdenünk kell tovább!
Arad, 2007. március 2.
MARKÓ BÉLA