RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ
Kiadja és szerkeszti az RMDSZ Sajtóirodája
www.rmdsz.ro 2007. május 27, vasárnap
elhivbuk@rmdsz.ro XV. évfolyam, 3584. szám
Tartalom:
*** Az RMDSZ szorosabb párbeszédet kezdeményez az egyházakkal, a civil szférával és szakmai szervezetekkel
*** Tegyük a világörökség részévé Kézdivásárhely főterét! – Ünnepi keretek között adták át a felújított Vigadót
*** A világ legkisebb nagyvárosa – Markó Béla szövetségi elnök beszéde a felújított kézdivásárhelyi Vigadó ünnepi átadásán
Az RMDSZ szorosabb párbeszédet kezdeményez az egyházakkal, a civil szférával és szakmai szervezetekkel
– A Területi Elnökök Konzultatív Tanácsának (TEKT) tagjai szerint az RMDSZ-nek a továbbiakban hatékonyabb kommunikációra és az erdélyi magyar társadalom különböző rétegeivel való minél szorosabb együttműködésre van szüksége – jelentette ki Markó Béla szövetségi elnök szombaton, az RMDSZ területi szervezeteinek vezetőit tömörítő testület ülése után. A TEKT Marosvásárhelyen tartott tanácskozásán áttekintette a május 19-i népszavazással kapcsolatos konklúziókat, a június 9-én tartandó SZKT előkészítését célzó feladatokat, de álláspontot fogalmazott meg az államfő által kezdeményezett konzultáción felmerülő várható témák kapcsán is. Az elnök közölte: a területi elnökök is úgy értékelték, a népszavazás eredményei azt mutatják, hogy a magyar közösség még kevésbé tartotta fontosnak a referendumot, ez ugyanakkor azt is jelzi, hogy a társadalomnak más prioritásai vannak. A szövetségi elnök szerint egyetértés volt abban is, hogy a népszavazást megelőző kampány során gondok voltak az RMDSZ kommunikációjában, hiszen nem tudták meggyőzni a magyar választókat a referendum tétjéről, fontosságáról. A Szövetség ezért jobb, hatékonyabb kommunikációra törekszik, az eddigieknél szorosabb kapcsolatot kíván fenntartani a magyar történelmi egyházak képviselőivel, a civil szférával, az értelmiségiekkel és a szakmai szervezetekkel – mondta az RMDSZ elnöke, aki hozzátette, maga is tovább kívánja vinni az elmúlt években folytatott, ám az utóbbi hónapokban ritkábbá váló párbeszédet, és ennek érdekében döntött úgy, hogy várhatóan már júniusban lemond miniszterelnök-helyettesi tisztségéről. Közölte, döntésének a testületben sem mindenki örült, hiszen a kormányfő-helyettesi tisztség egy rendkívül fontos és számos konkrét eredményt hozó tisztség volt, de mindemellett maguk az elnökök is úgy látták, hogy ha választani kell, akkor az RMDSZ elnöki tisztségének betöltése ennél is fontosabb. Az ülésen elhangzott javaslatok ugyanakkor a Szövetség további politikájára és nem bizonyos személyi konzekvenciák levonására vonatkoztak – mondta, hozzátéve azt is: ilyen értelemben a területi elnökök csupán egy parlamenti képviselő magánvéleményének tekintik Eckstein Kovács Péter nyilatkozatait.
A területi elnökök elemezték az államfő konzultációs kezdeményezését is: egyetértés volt abban, hogy a találkozó során az RMDSZ-nek szorgalmaznia kell egy minél szigorúbb átvilágítási törvény gyors elfogadását. Rámutatott arra: az elmúlt tizenhét évben a Szövetség volt a legerélyesebb, a legkövetkezetesebb a kérdésben, a szervezet már a kilencvenes években elfogadta a Temesvári Kiáltvány 8. pontját, amely a kommunista rendszer kollaboránsainak köztisztségekből való kitiltását szorgalmazta. Az egyéni választókörzetes választási rendszer kapcsán azonban a Szövetség egyértelműen elutasító álláspontra helyezkedik. Leszögezte, az államfővel folytatott megbeszélésen is egyértelművé teszik, az RMDSZ nem támogatja az egyéni választókörzeti választási rendszer bevezetését, ugyanis ez az erdélyi magyarság Parlamentből való kiszorulását, legalábbis a képviselet jelentős létszámbeli csökkenését eredményezné. Úgy vélte, amennyiben sikerül egy olyan megoldást találni, amellyel kompenzálni lehet az egyéni körzetes választás nyomán „elvesző” szavazatokat, akkor az RMDSZ számára is elfogadható lenne a rendszer, ám ez egy olyan bonyolult megoldást igényelne, amely lehetővé tenné, hogy bizonyos számú mandátumot az egyéni körzetek alapján osszanak el, a fennmaradó szavazatok pedig ne vesszenek el, hanem újabb mandátumokra legyenek fordíthatóak. Az erdélyi magyarság arányos parlamenti képviselete egy olyan jelentős érték, amelyről nem szabad lemondani – figyelmeztetett. A szövetségi elnök még kifejtette, igen szkeptikus az alkotmány módosítását célzó kezdeményezés kapcsán: bár véleménye szerint is szükség lenne az alaptörvény megváltoztatására, az álláspontok oly mértékben különböznek, hogy kevés esély van arra, hogy a pártok közös nevezőre jussanak a kérdésben.
Tegyük a világörökség részévé Kézdivásárhely főterét!
Ünnepi keretek között adták át a felújított Vigadót
– Feladatunk van Kézdivásárhellyel szemben: itt az ideje, hogy a Vigadóhoz hasonlóan rehabilitájuk az udvartereket, tegyük e kis nagyváros főterét a világörökség részévé – jelentette ki Markó Béla szövetségi elnök pénteken, a felújított kézdivásárhelyi Vigadó ünnepi átadásán. A nagy múltú kulturális intézményt a székely céhes város első írásos említésének hatszáz eves évfordulója alkalmából tartott rendezvénysorozat keretében, az RMDSZ, a megyei és helyi önkormányzatok vezetőinek jelenlétében avatták fel.
Az eseményen a szövetségi elnök mellett részt vett Demeter János, a Kovászna megyei Tanács elnöke, Tamás Sándor képviselő és Török Sándor polgármester is.
Mint ismeretes, a város legfőbb művelődési intézményének számító Vigadót a szocializmus évtizedeiben megfosztották régi pompájától, a kommunista “kultúr-politika” nyomán az épület igen rossz állapotba került. Az RMDSZ közbenjárására azonban a kormány jelentős, mintegy öt milliárd régi lejes támogatást nyújtott, ebből, valamint több vállalkozás adományaiból az önkormányzatnak sikerült az eredeti tervek és korabeli fotók alapján újjávarázsolnia a művelődési házat.
A rendezvényen emlékplakettet és díszoklevelet adományoztak mindazoknak, akik hozzájárultak a beruházás megvalósításához.
Ünnepi beszédében az RMDSZ elnöke úgy vélte: Kézdivásárhely a világ legkisebb nagyvárosa, egy olyan metropolis, amelynek sem Erdélyben, sem a nagyvilágban nem találni párját. – Olyan nagyváros, amelynek egyik végétől a másikig egy szusszanással most is el lehet szaladni, de mégis megvan benne minden, ami egy metropolisban. Kézdivásárhely ugyanis nem faluból hízott meg gőgös kisvárossá, hanem annak született, ami. Vásárvárosnak, mesteremberek otthonának, székely iparosok zsibongó, nyüzsgő, zengő-bongó, kalapáló, muzsikáló, gyönyörűséges székhelyének. (…) Hiszen a főtérre kifutó udvarterek olyanná teszik Kézdivásárhelyt, mint egy világkereket: benne van az emberi társadalom hasznos és egyenlő együttműködésének a metaforája. Úgy tartottak sugarasan a közös vásártérbe ezek a családi vagy céhbeli, nemzetségi udvarterek, mint a küllők. Mindenkinek van külön élete is, és mindenkinek van kijárása a közös életbe is – jelentette ki a miniszterelnök-helyettes, aki szerint a városnak a következő időszakban ennél is jelentősebb beruházásokra kell készülnie. – Végre bele kell fogni a legnagyobb vállalkozásba is itt, ahol ezernyolcszáznegyvennyolcban is tudták, hogy a forradalomhoz nemcsak lelkesedés kell, hanem eszközök is: pénz is, fegyver is, ész is. Mindenki elismeri, hogy Kézdivásárhely főtere páratlan, példátlan érték. Hát akkor fogjunk neki, keressük meg a módját, hogy legyen pénz is rá, ne csak ész, és ahogy mondani szokás: “rehabilitáljuk” az udvartereket, tegyük Kézdivásárhely főterét a világörökség részévé. Nem lesz könnyű, de tűzzük ki a célt, és meggyőződésem, hogy előbb-utóbb megvalósul – mondta az elnök.
A rendezvény végén a résztvevők Földi István „Gábor Áron” című színművét tekinthették meg.
Kézdivásárhelyi látogatása során az RMDSZ elnöke megbeszélést folytatott a kézdivásárhelyi önkormányzat, valamint a helyi sajtó képviselőivel. Ezt követően, Markó Béla részt vett legújabb könyve, a „Hány életünk volt” című verseskötet bemutatóján is. A kilencvenkilenc szonettet tartalmazó könyv a Bookart Kiadó gondozásában jelent meg.
Markó Béla szövetségi elnök beszéde a felújított kézdivásárhelyi Vigadó ünnepi átadásán
A világ legkisebb nagyvárosa
Kedves kézdivásárhelyiek!
Mindig azt mondtam: kézdivásárhelyinek lenni jó! Örülök, hogy itt születtem és itt nőttem fel. Ugyanbizony miért örülni ennek, kérdezhetné valaki, mitől olyan jó itt a Kárpátok délkeleti csücskében, szívünk fővárosától, Budapesttől hétszáz kilométernyire elviselni a Nemere fújását, elnézni, hogy az Ojtozi szoroson besüvítő huzat – mert nem is szél ez, hanem huzat – kiviszi a meleget a házból, messzire sodorja szájunktól a magyar szót, belehajítja a pocsolyába a gyermek fejéről a sapkát. Hát ezért jó, pontosan ezért, hogy amink van, azt nem ajándékba kaptuk, azért meg kellett dolgozni, annak ára volt, sokba került nekünk, és mégis megtartottuk. A nyelvet is, a reményt is, a leleményt is, az önérzetet is, ami mind-mind annyira jellemző Kézdivásárhelyre. Sohasem ingyen, sohasem mások kegyéből lett errefelé a semmiből valami, és nagy szerencsém nekem, hogy ezt gyermekkoromtól megtanulhattam.
Nagy szerencsének tartom azt is, hogy Kézdivásárhely a világ legkisebb nagyvárosa. Igen, jól hallották: a legkisebb nagyváros. Sőt, metropolis. Erdélyben sem, de talán másutt sem találni párját. Olyan nagyváros, amelynek egyik végétől a másikig egy szusszanással most is el lehet szaladni, de mégis megvan benne minden, ami egy metropolisban. Kézdivásárhely ugyanis nem faluból hízott meg gőgös kisvárossá, hanem annak született, ami. Vásárvárosnak, mesteremberek otthonának, székely iparosok zsibongó, nyüzsgő, zengő-bongó, kalapáló, muzsikáló, gyönyörűséges székhelyének. A mézeskalács édes íze, a posztó nedves párolgása, a vadonatúj csizmaszár tükörfénye, a női topánka hamvassága, a cserzett bőr szúrós szaga, a frissen fűrészelt fenyődeszka gyantaillata vagy a hajlított bükkfaléc sírása beivódott ennek a városnak a földjébe, levegőjébe, köveibe, de talán az emberek génjeibe is.
Metropolis azért is, mert céhes város, mert iskolaváros, mert városváros. Így, ilyen furcsán: városváros. Ennek építették: városvárosnak. Olyan kincs, olyan minta van az itt élők kezében, amelyet fényesíteni kellene, mint a drágakövet, és népszerűsíteni mindenütt, de legalább Erdélyben, mint életpéldát. Mint közösségformáló modellt. Hiszen a főtérre kifutó udvarterek olyanná teszik Kézdivásárhelyt, mint egy világkereket: benne van az emberi társadalom hasznos és egyenlő együttműködésének a metaforája. Úgy tartottak sugarasan a közös vásártérbe ezek a családi vagy céhbeli, nemzetségi udvarterek, mint a küllők. Mindenkinek van külön élete is, és mindenkinek van kijárása a közös életbe is. Kell-e ennél fontosabb példa nekünk manapság?
Metropolis azért is ez a kisváros, mert akik itt éltek, nem múltak el. Meghaltak, de a szellemük tényleg él tovább. Amikor a tizenkilencedik században leégett a város, akkor is úgy építették újjá, ahogy volt. Mert ez így volt tökéletes. Ennek következtében ma nem húszezer ember él itt, hanem sokszázezer. Mindazok, akik valaha itt sírtak, nevettek, dolgoztak, szerettek Kézdivásárhelyen. Annyian vagyunk ezáltal, mint egy metropolisban.
Lám, a Vigadó sem múlt el, az is újra itt van, akárcsak gyermekkoromban, hiszen én még láthattam olyannak, amilyen volt, még őrzöm agyamban a páholyok szépséges vonalát, akár egy-egy ékszerdobozét, még csodálhattam ezt a termet, és most ismét gyönyörködhetek benne. Hát nincs-e igazam, ha azt mondom: Kézdivásárhely nem múlik el, és mi is megmaradunk vele?
Nekem tizenkilenc év jutott a hatszázból, annyit éltem itt. Ezt pontosan harmincegy és félszer kell beszorozni, hogy kijöjjön a hat évszázad. Kevéske idő tulajdonképpen, és mégis minden benne van. A Vígadó is, a Mézes Domb, ha még emlékszik valaki rá, nekem ez olyan, mint a párizsiaknak a Montmarte, olyan festői, de ott volt a Degecia, a Samu Kert, a távolban derengő Fehér Martok, a kissé titokzatos Bóta, a szánkózó hellyé szelídült Akasztófadomb Domb, amelyből mára szinte semmi sem maradt, az örök Józsiás-Kert, a két nagyszerű fürdőzőhely a Kászon-patakában, a Kifli és a Zsemle, a beszédes nevű vendéglők, a Pantalló és a Bujdosó, vagy a kocsmák, a Köpködő és a Kapca, és persze, az udvarterek mind-mind. Nekem a Kászon-pataka a Szajna, nekem a szívemben úgy lüktet most is ez a város, s ez a vidék, olyan hatalmas erővel, mint a máséban Párizs vagy New-York.
Azt hiszem, úgy hívják ezt az érzést, hogy: haza!
Feladatunk van Kézdivásárhellyel szemben. A Vigadó, íme, újra megvan. Gratulálok hozzá a polgármesternek, a városatyáknak, a tervezőknek, az építőknek, mindenkinek. De végre bele kell fogni a legnagyobb vállalkozásba is itt, ahol ezernyolcszáznegyvennyolcban is tudták, hogy a forradalomhoz nemcsak lelkesedés kell, hanem eszközök is: pénz is, fegyver is, ész is. Mindenki elismeri, hogy Kézdivásárhely főtere páratlan, példátlan érték. Hát akkor fogjunk neki, keressük meg a módját, hogy legyen pénz is rá, ne csak ész, és ahogy mondani szokás: “rehabilitáljuk” az udvartereket, tegyük Kézdivásárhely főterét a világörökség részévé. Nem lesz könnyű, de tűzzük ki a célt, és meggyőződésem, hogy előbb-utóbb megvalósul.
Befejezésül még egy gondolatot engedjenek meg nekem: gyermekkoromban én is gyűjtöttem bélyeget, reménykedtem egy mauritiusban vagy legalább egy ökörfejesben. Persze, nem sikerült. De legalább megmaradt az emlékeimben, hogy volt egy nagyalakú, pompázatos bélyeg-sorozat akkoriban: az “Ötszázéves Bukarest”! Nos, nekünk még nincsen bélyegsorozatunk. De akárhogy számolom: mi vagyunk az öregebbek. Ezt nem kell elfelejteni!
Kézdivásárhely, 2007. május 25.