RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ
Kiadja és szerkeszti az RMDSZ Sajtóirodája
www.rmdsz.ro 2007. június 17, vasárnap
elhivbuk@rmdsz.ro XV. évfolyam, 3602. szám
Sütő Andrásra emlékeztek Marosvásárhelyen
– Abból a fekete-fehér filmből, amelynek 1989 előtt szereplői voltunk, csak keveseknek sikerült színes filmet varázsolniuk. Sütő András, aki a minap még itt volt közöttünk, az egyik legnagyobb mestere volt ennek az átváltozásnak: zengett-zúgott-harangozott vagy csendesen, de mézédesen csordult az ő magyar nyelve, színes pillangókként röpködtek az ő szavai egy elszürkített, bemocskolt világban – így emlékezett Sütő Andrásra Markó Béla szövetségi elnök szombaton, Marosvásárhelyen, arra az erdélyi magyar íróra, aki június 17-én lett volna nyolcvan éves. Az egykori Vörösmarty utcában (ma Marasti utca) lévő házon szombattól már emléktábla jelzi, itt élt és alkotott csaknem negyven évig a Herder- és Kossuth-díjas író: a domborművet és emléktáblát a Marosvásárhelyi Írók Társasága megbízásából Hunyadi László szobrászművész készítette. Az emlékünnepségen jelen voltak az író családtagjai, marosvásárhelyi és budapesti barátai, pályatársak, írók, szerkesztők és közéleti személyiségek, köztük Borbély László miniszter, Lokodi Edith, a Maros megyei Tanács elnöke is.
Markó Béla beszédében úgy fogalmazott, Sütő legnagyobb teljesítménye hogy, „színt a színnel, hangot a hanggal, szót a szóval szegezett szembe, és mindvégig a Vörösmarty utcában lakott, miközben a hosszúfülű titkosszolgák a Marasti utcában figyelték őt éjjel nappal, és ma sem értik, hogy miért nem volt ott, ha egyfolytában ott volt, miért nem látták, ha mindvégig nézték. (…) Táblát avatunk, táblák között zajlott az ő élete is. Elemi iskolájában talán még lehetett palatábla, a volt Ítélőtábla épülete a Bolyai utcában, ahol padlásra űzték, lecsalták, félig agyonverték, most pedig megint egy tábla: emléktábla. És fent valahol, esténként az ég fekete iskolatáblája, amelyre csillagbetűkkel ír nekünk morfondírozó intést vagy sziporkázó esszét, sorsunk dilemmáiról, Sütő András” – mondta Markó Béla.
Gálfalvi György arra emlékeztetett, Sütő András mindig megbecsülte a más nyelven alkotókat, élőket, gondolkodókat, és mindig a megértést kereste velük. Azokban a nehéz, sötét időkben számára, de pályatársai számára is a barátság, a bajtársiasság rendkívül fontos érték volt. Zeno Ghitulescu író több mint negyven évig dolgozott együtt a magyar íróval a Marosvásárhelyi Írók Egyesületében. Mint mondta, ez a közös múlt bizonyítja a legélesebben, hogy Sütő András egész élete során a nemzetiségek közötti megértés, a román-magyar megbékélés, az együttélés híve és szószólója volt. Nem az a nagy nemzet, amelynek neves elődei vannak, hanem az, amely meg tudja becsülni nagy személyiségeit – figyelmeztetett a pályatárs.
„Sütő András életműve, amióta a könnyű álom anyai ígérete működik benne, a világ retteneteit nevükön nevező, kimondó és így feloldó írásművészet. Magába öleli, átélhetővé, átgondolhatóvá avatja az embersors, a történelmi sors teljességét, kínzó kérdésességeit, mindazt, ami megtörténik vagy megtörténhet velünk, mindaz, ami az egyes ember és ettől elválaszthatatlanul a kisebb vagy nagyobb közösség szembenézni kényszerül, az értelmes, élhető élet nélkülözhetetlen lehetőségeiért viaskodva a lét és a történelem könyörtelen törvényeinek szorongatásában. Ebben a teljességben mindannyiunkat szólító, értelmünket gerjesztő, emberségünket előíró mondandóvá formálódnak, a mezőségi dombok és az Éden kristályfái, az ősanyai Éva fájdalma, és fölszelídítő Ádám keserűsége, a Lócsiszár konok haragvása, az egykori máglyák tüze és a 20. század halálgyárai, a világmegváltást ígérő eszmék ütközetei, és a mindennapok gyötrő gondjai, a hatalom torz mechanizmusa, és a jogaitól megfosztott ember vergődése, az embersors elkerülhetetlen rettenetei, és a fel nem adható remény” – így jellemezte Sütő András életművét Gálfalvi Zsolt író.
A rendezvény végén az RMDSZ elnöke leleplezte az emléktáblát, ezt követően pedig a résztvevők a házon, illetve az író sírjánál is elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Sütő Andrásra szombaton, Pusztakamaráson is megemlékeztek: a mezőségi falu magyar közössége emlékünnepséget szervezett a református templomban, majd emléktáblát helyeztek el Sütő András szülőházán.
Az alábbiakban közöljük Markó Béla szövetségi elnök beszédét.
Sütő András a Vörösmarty utcában
Hölgyeim és uraim!
A marosvásárhelyiek úgy ismerik ezt az utcát, ahol most összegyűltünk, hogy: Vörösmarty utca. Ha viszont megnézik az utcanévtáblát, akkor azt látják kiírva, hogy: strada Mărăşti, vagyis Mărăşti utca. Nem tudom, pontosan mikor változtatták meg az utcanevet, de aki ezt megtette, mintha nem tudott volna igazán elszakadni a régi elnevezéstől, és egy torz anagrammát alkotott, az ajakkerekítéses „ö” hangok ellaposodtak, és veláris „ă” hangok lettek, a „v” hang fejtetőre állt, és megduplázódott, így lett belőle „m”, Vörösmarty átváltozott Mărăşti-re.
Ilyen utcában, ilyen városban vagyunk most mindannyian, és minden bizonnyal ilyen élet van mögöttünk: torz anagramma. El is akarták rejteni a múltat, de nem is merték teljesen felszámolni, így szürkültünk, így szikárodtunk, így tűntek el sorra-szerre az ajakkerekítéses hangok körülöttünk.
Abból a fekete-fehér filmből, amelynek 1989 előtt szereplői voltunk, csak keveseknek sikerült színes filmet varázsolniuk. Sütő András, aki a minap még itt volt közöttünk, az egyik legnagyobb mestere volt ennek az átváltozásnak: zengett-zúgott-harangozott vagy csendesen, de mézédesen csordult az ő magyar nyelve, színes pillangókként röpködtek az ő szavai egy elszürkített, bemocskolt világban. Legnagyobb teljesítménye éppen ez, színt a színnel, hangot a hanggal, szót a szóval szegezett szembe, és mindvégig a Vörösmarty utcában lakott, miközben a hosszúfülű titkosszolgák a Mărăşti utcában figyelték őt éjjel-nappal, és ma sem értik, hogy miért nem volt ott, ha egyfolytában ott volt, miért nem látták, ha mindvégig nézték.
Más térben, más időben létezünk most már mindörökké, kedves barátaim, és ahol mi vagyunk valójában, a Vörösmarty utcában, ott velünk van Sütő András is, mert csak a Mărăşti utcában, csak Târgu-Mureş-ben szakadt meg az élete fonala, csak itt verhették ki a fél szemét, csak itt üthették büntetlenül, csak itt támadhattak neki aztán az övéi közül is néhányan azért a múltért, ami valószínűleg bonyolult, de mégsem annyira, hogy ne értenénk meg, ha igazán akarjuk. Két utca, két város, két valóság: ez adatott nekünk, ez adatott Sütő Andrásnak is, de úgy gondolom, hogy ő mindkettőben helytállt, még akkor is, ha az egyikben ideiglenesen vereséget szenvedett, és belepusztult, a másikban viszont itt van velünk végérvényesen.
Egy emléktábla-avatás nem alkalmas pillanat arra, hogy az élet és életmű elemzésére vállalkozzunk. De méltatni most is kell ezt az életet és ezt az életművet. A mű megvédi magát nélkülünk is, persze, de az életről szólnunk kell. Nekem is szólnom kell arról, hogy ez a ház és ezek az ablakok mit jelentettek számomra. A házigazda örömét, ha jöttem, és bizalmát, amikor már nem is sietett elém a kapuhoz, hanem kiadta a kulcsot az ablakon. A dicséretet és az őszinte kritikát, az örökös figyelmet, nyugtalanságot, aggodalmat, tervezést, álmodást, rólunk való töprengést, a soha meg nem nyugvást és a soha meg nem alkuvást.
Azt mondják, Erdély magyar közélete mérsékeltekre és radikálisokra oszlik. Ez nem igaz. Sütő András példája bizonyítja, aki egyszerre volt mérsékelt és radikális, de legfőképpen helytálló ember volt, olyan ember, aki hazajött akkor, amikor mások megfutottak innen. Azt kérdezte egyszer tőlem tréfásan: „Te, nem tudnál magad mellé venni valami normális radikálisokat?” Nagyot kacagtunk, de ez az igazság, ő ilyen volt, lépéseiben megfontolt, céljaiban könyörtelen. Ezért hiányzik most nekünk, ezért szorul össze a szívem itt, a gazdátlan ház előtt, hogy most már ki nyit ablakot, ki adja ki a kulcsot!
Táblát avatunk, táblák között zajlott az ő élete is. Elemi iskolájában talán még lehetett palatábla, aztán jöttek a lecserélt utcatáblák, a bemázolt várostáblák, aztán egy másik tábla, a volt Ítélőtábla épülete a Bolyai utcában, ahol padlásra űzték, lecsalták, félig agyonverték, most pedig megint egy másik tábla: emléktábla. És fent valahol, esténként az ég fekete iskolatáblája, amelyre csillagbetűkkel ír nekünk morfondírozó intést vagy sziporkázó esszét, sorsunk dilemmáiról, Sütő András.
Táblától tábláig, palatáblától emléktábláig tart ez az élet.
De csak a Mărăşti utcában, csak Târgu-Mureş-en.
Marosvásárhelyen, a Vörösmarty utcában együtt vagyunk továbbra is, köszönjük neked, hogy együtt lehettünk, és együtt lehetünk most is, András!