RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ
Kiadja az RMDSZ Sajtóirodája Szerkeszti: Szász Attila
www.rmdsz.ro 2002. március 15., péntek
elhivbuk@rmdsz.rdsnet.ro X. évfolyam, 2166. szám
*** Markó Béla szövetségi elnöknek március 15-én az 1848-as forradalom és szabadságharc tiszteletére Sepsiszentgyörgyön megrendezett központi megemlékező ünnepségen elhangzott beszéde:
Tisztelt sepsiszentgyörgyiek,
tisztelt háromszékiek,
magyarok mindenhonnan!
1848 nem csupán a magyar nemzet csodálatos szabadságszeretetének, hanem kivételes egységének pillanata is. Voltak még a századok során szabadságharcaink, voltak forradalmaink is, de sohasem tudtunk annyira egyek lenni, annyira egy lélekként lelkesedni, mint akkor. Ahogy az lenni szokott a kisebb-nagyobb emberi közösségekben, minket is számtalanszor megosztottak pillanatnyi egyéni érdekek és rosszul értett közösségi célok is, hiszen néha ugyanazokra az eszmékre hivatkozva fordultak egymással szembe eleink.
Ezelőtt százötvennégy esztendővel viszont, március 15-én és az azt követő nehéz hónapokban nem sikerült minket megosztani, nem sikerült az összekovácsolódott nemzeti egységet szétzúzni. Pedig sokfélék voltak az akkori magyarok is, sem indulatban, sem gondolatban nem voltak egyformák. Mégis mindegyikükre szükség volt a szabadságharcban. Szükség volt Petőfi Sándorra, a könyörtelenül szókimondó költőre, aki először kiáltotta világgá, hogy választani kell: rabok leszünk vagy szabadok! Szükség volt Kossuth Lajosra, aki tudott vezetője lenni egész nemzetének miközben Petőfi Sándor talán túl óvatosnak tartotta őt, a békepártiak meg túl merésznek. Szükség volt Széchenyi Istvánra, aki másképpen gondolkozott az eszközökről, mint Kossuthék, de a célok tekintetében egyek voltak, és az ő reformgondolatai nélkül talán a forradalom sem lett volna. Szükség volt a lengyel létére velünk tartó és értünk küzdő Bem József tábornokra. Szükség volt az Agyagfalván összegyűlő székelyek vitatkozó sokféleségére, és méginkább szükség volt Berde Mózesék megfontolt, de következetes politikájára, mert ezáltal időt nyert a háromszéki székelység, hogy felkészülhessen az önvédelemre. Szükség volt az ágyúöntő Gábor Áron bátorságára, hogy kimondja, nem messze innen: lészen ágyú!, és szükség volt a tudására is, hogy az ágyú meg is legyen!
Hány és hányféle magyar volt akkor is, igazság szerint nem is szabadna egyikre vagy másikra rámondani, hogy ő a forradalom jelképe. Ők együtt kellettek akkor a történelemnek. Azért olyan csodálatos ma is a szabadságharc emléke, mert akkor nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is sikerült megvalósítani a magyar nemzet egységét. Akkor minden magyar szolidáris volt minden magyarral, még akkor is, ha nem mindenben értettek egyet.
Ha lehetett akkor egységesen cselekedni, lehet ma is. Más eszközökkel ugyan, de hasonló célokért kell együtt küzdenünk ma is: szabadságért, egyenlőségért, testvériségért. Nem egyik vagy másik magyaré március 15-e, hanem mindannyiunké! Nem egyikünké vagy másikunké ma sem a feladat, hogy magyarként és emberként itt Erdélyben méltó életet teremthessünk magunknak, hanem mindenkié! Minden magyaré! Nemcsak azoké, akik itt állnak az emelvényen, hanem a tiétek is, akik hallgattok minket, mert mi együtt vagyunk az erdélyi magyarság.
Bárhol is éljünk a világon, mi együtt és csakis együtt mindannyian vagyunk a magyar nemzet. Ebbe a nemzetbe befogadni lehet másokat, mint ahogy 1848-ban is tették eleink, de kizárni belőle senkit sem lehet. Aki minket meg akar osztani, az 1848-at tagadja meg, Petőfi Sándort, Kossuth Lajost, Széchenyi Istvánt, Berde Mózest, Gábor Áront, Bem Józsefet.
Nekünk mindenkire szükségünk van. Szükségünk van reátok, akik ide ünnepelni eljöttetek, szükségünk van mindenkire! Aki ma ezt Erdélyben nem érti, az semmit sem értett meg a történelemből, de a mai politikai helyzetből sem.
Nekünk ma itt közös felelősségünk van. Fel kell emelnünk az erdélyi magyarságot, fel kell emelnünk a Székelyföldet is. Fel kell emelnünk ezt a közösséget magyarságában és emberségében. Ehhez pedig hit kell. Mi hittünk abban, amiben sokan nem hittek még néhány évvel ezelőtt, hogy lehetünk magyarok itt a szülőföldünkön, és íme, itt vagyunk, magyarok vagyunk, íme, szabadon lobog közöttünk a piros-fehér-zöld zászló, fújja a márciusi szél itt Sepsiszentgyörgyön. Íme, lehetünk magyarok, és leszünk magyarok ezután is, de meg kell dolgozni érte, és nem ért még véget sem a munka, sem a küzdelem. Azt mondtuk nemrég: Erdélyben a jövő! Teremtsünk hát jövőt emberként is magunknak, a zászló és a himnusz mellé adjunk megélhetést is, fel kell emelnünk az elesetteket, észre kell vennünk, hogy egyre több a szegény, oda kell figyelnünk a pályakezdő fiatalra és a létminimum alatt tengődő nyugdíjasra egyaránt. Annak idején 1848 nemcsak nemzeti programot jelentett, hanem társadalmi célokat is.
Minket a román többségtől még sok minden elválaszt. A múltban is , a jelenben is. Sokszor volt úgy, hogy a történelem az egyiknek jót hozott, a másiknak rosszat. Az utóbbi évszázadban mi, magyarok érezhettük úgy egyfolytában, hogy ami a másiknak jó, az nekünk rossz, hiszen mi kisebbségi sorsra kényszerültünk. Lassan-lassan annak is itt lenne az ideje, hogy Petőfi Sándorék igazságát újra felfedezze ki-ki magának: ami az egyik nemzetnek jó, az jó lehet a másiknak is. Ha az egyik nemzet szabad, a másiknak nem kell feltétlenül rabnak lennie. Nem könnyű ezt az egyszerű igazságot itt a Kárpát-medencében érvényesíteni. Nem könnyű annyi rossz történelmi tapasztalat, annyi kiábrándulás után újból és újból párbeszédet kezdeni, együttműködni és együtt dolgozni azokkal, akik másképpen látják a múltat, és lehet, hogy részben a jövőt is. De nincsen más út! Ha úgy akarunk eljutni az egységesülő Európába, hogy közben ne hagyjuk el a szülőföldünket, akkor tennünk is kell ennek érdekében, és ma erre nincsen más lehetséges eszközünk, mint a romániai politikai életben való cselekvő részvétel. Ha Románia lemarad, mi is lemaradunk, ha Románia közelebb kerül Európához, mi is közelebb kerülünk. Nagy a feladatunk és nagy a felelősségünk is.
Lehet, hogy másutt könnyebb az élet. Máshol talán könnyebb magyarnak és embernek lenni, de erdélyi magyarok többé sehol másutt nem lehetünk, székely magyarok sem lehetünk sehol másutt, bárki bármit is mondjon, csak itt a Székelyföldön.
Ha van bennünk hit, ha képesek vagyunk az egységes cselekvésre, ha nem engedjük, hogy bárki is megosszon minket, akkor lesz jövő Erdélyben.
Lehet szabadság, lehet egyenlőség, lehet testvériség minden itt élő nemzet számára, ám ehhez olyannak kell lennie mindenkinek, amilyen a mi magyar himnuszunk: ez a himnusz áldást kér Istentől saját nemzetünkre, de átkot nem szór más nemzetekre.
Soha ne feledjétek ezt: mi úgy szeretjük saját nemzetünket, hogy közben megbecsüljük a többi nemzetet. Ilyen a mi ünnepünk, ilyen a mi március tizenötödikénk.
Boldog ünnepet kívánok!
MARKÓ BÉLA
Sepsiszentgyörgy, 2002. március 15
*** Borbély László ügyvezető alelnöknek a március 15-i marosvásárhelyi megemlékező ünnepségen elhangzott beszéde:
Kedves barátaim!
Tisztelt ünneplő közönség!
1848 óta százötvennégy esztendő telt el.
Ezalatt a hosszú másfél évszázad alatt szülőföldünkön, Erdélyben hányszor megkérdőjelezték történelmi jogainkat: 1920 után, a trianoni évtizedekben, aztán a proletárdiktatúra hisztérikus korszakában, majd a hetvenes, nyolcvanas években, a Ceauşescu uralom alatt…
És mégis, az erdélyi magyarság a mostoha körülmények között is megvédte, oltalmazta ősi szülőföldjét, otthonát, Marosszéket, Csíkországot, Gyergyót, Háromszéket, Kalotaszeget, Kolozsvárt, Szatmárnémetit, a Partiumot…Hányszor és hányszor próbálta meg a hatalom, hogy földönfutóvá tegyenek minket saját otthonukban, de ez soha senkinek nem sikerült még!
Mert a mi történelmi otthon-tudatunk bázisa, aranyfedezete éppen március tizenötödike, 1848 forradalma és szabadságharca!
Március tizenötödike sok-sok tanulsággal szolgál számunkra ma is.
154 esztendővel ezelőtt a pesti ifjúság TIZENKÉT pontban fogalmazta meg szabadság-igényét és ezzel a józan tizenkét ponttal robbantotta szét az elnyomás osztrák gépezetét. A nevezetes pontok arra válaszoltak, hogy mit követel, mit kíván a nemzet.
Íme, most az Európai Unió, a holnapi közös kontinens tálcán kínálja a lehetőséget arra, hogy megvalósuljon a 48-as fiatalok álma, Románia is beléphet az Unióba, és akkor a két rivális szomszéd ország, Románia és Magyarország egyek lesznek az új európai otthonban! Eddig elérhetetlennek tűnt mindez, most íme a közeli brüsszeli valóság! Ezért mondom: nincs más út számunkra, csak az európai út!
Éppen ezért, meg kell tegyünk mindent annak érdekében hogy itt, szülőföldünkön ismerjék el jogainkat. A jogot nemzeti szimbólumaink használatához, amelyet 12 évig csak eltűrtek, de most első alkalommal ismerték el, mint legitim jogunkat.
Jogot az elvett földbirtokainkhoz, erdeinkhez, a közbirtokossági tulajdonunkhoz!
Azt az alapvető emberi jogot, hogy anyanyelvünket használjuk az önkormányzatokban, hogy legyenek magyar helységnévtábláink.
Ezeket a jogokat most már gyakorolhatjuk. Törvény szentesíti. De sajnos Romániában a törvény alkalmazása sokszor esetleges, nacionalista elveket valló polgármesterek kénye-kedvük szerint cselekedhetnek! Egy olyan polgármester, aki fennen hangoztatja, hogy az egész várost képviseli, lefűrészeltetheti a magyar és német feliratos táblákat.
Mások meghurcolhatják a csángó – magyarokat, mert anyanyelvükön akarnak tanulni. Hosszú még az út, amelyet meg kell tegyünk. De meggyőződésem, ezen az úton kell tovább menjünk, fogcsikorgatva ha kell, és nem engedve a 48-ból.
Petőfi és a 48-as nemzedék történelmi leckét hagyott a magyar jövőnek: tőlük tanulhatjuk, hogy a forradalom és a haladás, a társadalom építése egymást követő, egymást kiegészítő folyamat.
Százötven esztendő múltával is ezt az utat, ezt a tanulságot nem felejthetjük soha el! Petőfi és Széchenyi, Kossuth és Deák Ferenc: ezek a nevek együtt európai programot jelentenek ma is és minden ezutáni eljövendő nemzedéknek!
A márciusi ifjak álma vezéreljen minket ezután is, ama nevezetes tizenkét pont első mondata: hogy legyen béke, szabadság és egyetértés! Isten adja, hogy úgy legyen!
Borbély László
képviselő
TKT elnök
Marosvásárhely, 2002. március 15.