2002. július 17., kedd X. évfolyam, 2247. szám

RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ

Kiadja az RMDSZ Sajtóirodája                               Szerkeszti: Szász Attila

www.rmdsz.ro                                               2002. július 17., kedd

elhivbuk@rmdsz.rdsnet.ro                                  X. évfolyam, 2247. szám

 

Budapesten MÁÉRT ülés

***      Ma, július 17-én került sor a Magyar Állandó Értekezlet ülésére. Az RMDSZ-t Markó Béla szövetségi elnök, Takács Csaba ügyvezető elnök, Frunda György, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke, Dr. Verestóy Attila, a szövetség szenátusi frakciójának elnöke, valamint Dr. Kelemen Atilla, az RMDSZ képviselőházi frakciójának vezetője képviselik.

 

A Magyar Állandó Értekezlet július 17-én Budapesten megtartott ülésén Markó Béla szövetségi elnök a mellékelt szövegben ismertette az RMDSZ álláspontját:

 

 

NEM SOKASÁG, HANEM LÉLEK?

 

            A legutóbbi népszámlálási adatok azt mutatják, hogy körös-körül a Kárpát-medencében ma kevesebb magyar él, mint ezelőtt tíz esztendővel. Hol vannak ezek a magyarok? Magyarországon, mondhatná valaki, és ez részben igaz is, csakhogy tudomásom szerint ebben a tíz esztendőben Magyarország lakossága sem növekedett, hanem csökkent. Kevesebben vagyunk hát Romániában, Szlovákiában, Vajdaságban, Kárpátalján vagy Horvátországban, és egyáltalán nem lettünk többen Magyarországon sem.

Tudom, persze, európai tendencia ez, nem lehet egykönnyen változtatni rajta. Különben is „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat” vigasztalhatnánk magunkat fennkölten, vagy ha a népiesebb szájtartás tetszik nekünk, akkor foghegyről odavethetjük: „kicsi a bors, de erős”.

Nos, ez bizony nem így van! A rossz demográfiai mutatók ebben a pillanatban tényleg szinte egyformán jellemzők például Romániában a többségre és a kisebbségre, de a kivándorlás és az asszimiláció a magyarokat sújtja, ami azt jelenti, hogy a 2002-es népszámlálás nemrég közzétett ideiglenes adatai szerint az ország egész lakossága csökkent körülbelül 1 millióval, vagyis 4,2 %-kal, míg a magyaroknál a csökkenés 190.000, vagyis 11,7 %, hiszen hivatalos lélekszámunk 1992-ben 1.624.959 volt, ma viszont 1.434.377. Tudtommal a felvidéki adatok ugyanilyen negatívak, miközben ott ráadásul a többségi lakosság nem csökkent, hanem nőtt.

A számbeli fogyás önmagában is aggasztó, mert „csuda dolgokat” tenni csak olyan közösség képes, amely tud önálló életet élni, ehhez pedig mindenképpen kell egy bizonyos mennyiség is, nem csupán minőség. Például ahhoz, hogy saját intézményeinknek anyagi és szellemi hátteret biztosíthassunk. Leegyszerűsítve: egy néhány tízezres közösség valószínűleg akkor sem tudna eltartani, mondjuk, egy egyetemet, sem oktatóval, sem hallgatóval, sem pénzzel, ha minden joga meglenne hozzá.

Ahogy fogyunk, erőnk is fogy, esélyünk is kisebb a „csuda dolgokra”.

Ennél is nagyobb gond viszont, hogy nem csupán abszolút számunk, hanem arányszámunk is csökken mindenütt. Romániában például 7,1%-ról 6,6%-ra estünk vissza. Márpedig ez azt jelenti, hogy a közösség egyre nagyobb része van peremhelyzetben, úgymond szórványban, ahol az asszimiláció vagy a kivándorlás is minden bizonnyal sokkal nagyobb.

Mindezek ellenére nem hiszem azt, hogy végveszélyben vagyunk, mert véleményem szerint megvannak az eszközeink, hogy ezen a helyzeten fordítani tudjunk.

Mire gondolok?

Ma egy különös ellentmondás van a Kárpát-medencei magyarság politikai állapota és demográfiai meg gazdasági helyzete, illetve közérzete között. Politikailag szinte minden környező országban fontos, sőt, kulcspillanatokban döntő tényező a magyar érdekképviselet, akár úgy, hogy része a kormánynak, akár pedig úgy, hogy együttműködik a kormányon levőkkel. Az így megteremtett eszközrendszer máris hozott mindenütt lényeges eredményeket, megváltoztak a törvényes keretek, és kialakulóban van a magyarság megmaradásához szükséges intézményrendszer.

Ezzel egyidejűleg Magyarország vitathatatlan politika súlya is ott van mögöttünk, és ez sem mellékes.

Vannak tehát eszközeink, hogy demográfiai és gazdasági helyzetünkön –és egyúttal közérzetünkön is – változtassunk.

Ismételten fel kell viszont tennünk ehhez a kérdést egymásnak: tényleg egyetértünk-e abban, hogy a Kárpát-medencei magyar közösségeknek meg kell maradniuk a szülőföldjükön? Tényleg úgy akarunk-e cselekedni, hogy ehhez a célhoz közelítsen minden lépésünk? Látszólag szónoki kérdések ezek, tudjuk rájuk a választ, én magam is nagy nyomatékkal hívtam fel rá a figyelmet már a Magyar Állandó Értekezlet legelső ülésén, közös nyilatkozatainkban is ott szerepel a szülőföldön való megmaradás támogatásának elve.

Ha így is van, akkor sem fölösleges ezt újból kimondani. Hiszen bármennyire is egyformán nyilatkozunk, az az igazság, hogy ezt az elvet érvényesíteni csak az eddiginél nagyobb összefogással és nagyobb támogatással lehetséges, tehát van okom újból megkérdezni: valóban úgy akarjuk-e mindannyian, hogy a szomszédos országok magyarjai megmaradjanak a szülőföldjükön? Olyan körülmények között teszem fel újból és újból kitartóan ezt a kérdést, amikor a spontán folyamatok másfelé mutatnak: Magyarország szívóhatása ebben a pillanatban óriási, és ezt csak tudatos – és néha valószínűleg rendkívül fájdalmas – közös döntésekkel lehet ellensúlyozni. Van-e ugyanis nagyobb ajándék egy éppen dinamikusan feltörő ország számára, minthogy a közvetlen szomszédságából több millió vele egynyelvű, egykultúrájú emberből választhat utánpótlást, és úgy egészítheti ki saját elitjét, hogy az újaknak sem nyelvi, sem szemléleti beilleszkedési nehézségeik nincsenek? Senki ne mondja nekem, hogy egy ázsiai vagy egy erdélyi fiatal diplomás közül, ha kell, nem az utóbbit választja Magyarországon bárki. Ez így természetes, így érdeke Magyarországnak, ám akkor mi most miről beszélünk? Arról, pontosan arról… Arról, hogy a szülőföldön való megmaradás olyan érdek, ami más érdekeket bizony sérthet, és sért is nagyon sokszor. Akkor pedig újból és újból dönteni kell kinek-kinek, hogy mi a fontosabb!

Szerintem rövid távon nem is olyan könnyű a helyes értékrendet felállítani, de hosszú távon biztos, hogy a szülőföldön való megmaradás ezerszeresen nagyobb érdeke a magyar nemzetnek, mint a pillanatnyi konjunkturális vonzások vagy taszítások.

Igen ám, de egyáltalán lehet-e ezeket az etnikai átrendeződési folyamatokat politikai döntésekkel befolyásolni, netán megváltoztatni? Lehet. Példát is tudok rá mondani, negatívat, sajnos, és nem demokratikus, hanem totalitárius rendszerben: a romániai németség helyzetére gondolok. A második világháború után Romániában még több mint 500.000 német élt. Ma 60.000-en vannak. Eltűnésük tudatos döntések eredménye. A román diktatúra úgy döntött annak idején, hogy az etnikai különbségeket felszámolja, és elsőként a németeket látta eltávolíthatónak. Ez volt ebben az ügyben az egyik politikai döntés. Ugyanakkor a Német Szövetségi Köztársaság úgy döntött, hogy a kivándorló németeket befogadja, és értük még „fejpénzt” is fizet Romániának. Ez volt a másik politikai döntés. A romániai németség – szászok és svábok – vezető értelmisége pedig minden jel szerint szintén úgy határozott, hogy Erdélyből el kell menni, semmi értelme már ottmaradni. Ez volt a harmadik, bizonyos értelemben szintén „politikai” döntés. És ezzel a kör bezárult, a németek százezrei hihetetlenül rövid idő alatt tulajdonképpen önként távoztak Romániából, és 1989 végére számuk irreverzibilis módon lecsökkent, tele van Erdély omladozó szász falvakkal, amelyekben szászok már nincsenek.

Azért időztem el ennél a példánál, mert mindenképpen szeretném meggyőzni Önöket arról, hogy a Kárpát-medencei magyar történelem is befolyásolható, és minden valószínűség szerint nem csupán rossz, hanem jó irányban is, ha úgy akarjuk.

Ehhez viszont meg kellene egyeznünk néhány fontos alapelvben, hiszen meggyőződésem, hogy ma nem arról kell beszélnünk, kell-e támogatni a határon túli magyarságot, mert ebben mindenki egyetért, hanem azt kell újra meg újra mérlegelnünk, hogy miképpen kell támogatni ezeket a közösségeket. Mi az a támogatás, amely valóban hozzájárul a szülőföldön való megmaradáshoz?

Ez esetenként még közösségről közösségre is változhat, lehet, hogy Vajdaságban nem ugyanarra van szükség, mint Erdélyben. Mi például azt gondoljuk, hogy a magyarországi egyetemeken való ösztöndíjas teljes képzés is vitathatatlanul támogatás az erdélyi magyar fiataloknak, de nem a szülőföldön való megmaradást, hanem a kitelepülést segíti, éppen ezért mi csak kivételes esetben kérünk ilyesmit, ezzel szemben a romániai magyar egyetemi oktatók és egyetemi hallgatók otthoni megtámogatása tényleg a szülőföldön való megmaradáshoz járulhat hozzá. Ez csak egy példa, de mutatja, hogy támogatás és támogatás között nagy a különbség attól függően, hogy mi a cél.

Milyen támogatást várunk el hát mi a mindenkori magyar kormánytól?

1. Csak egy politikailag önálló döntésekre képes közösség tud megmaradni, éppen ezért tiszteletben kell tartani az illető közösségek politikai szervezeteinek véleményét, velük kell konzultálni minden jelentős kérdésben. Aki a magyarországi politikai viszonyokat erőnek erejével át akarja ültetni a határon túlra, és egyik vagy másik magyarországi ideológiához vagy pártprogramhoz akarja odakötni ezeket a magyar közösségeket, az politikai önállóságunk ellen cselekszik, erőnket gyengíti, és kiszolgáltatottá tesz bennünket. Érzelmileg tagadhatatlanul kellemesebb Budapestnek kiszolgáltatottnak lenni, mint Bukarestnek, de a mai politikai és történelmi helyzetben a leghasznosabb felnőtt közösségként – partnerként – tekinteni a határon túli magyarokra. A nemzeti integráció gondolatát pedig tragikomikus tévedés szembehelyezni azzal a bonyolult ténnyel, hogy önálló, felnőtt közösségként létezünk, de egyébként szervesen a magyar nemzethez tartozunk, és ugyanakkor a romániai gazdasági és szociális folyamatok szenvedő és cselekvő részesei is vagyunk – ami egy országgal arrébb esetleg már nem nagyon érzékelhető. Ha valaki ebből a bonyolult képletből valamit ki akar felejteni, meghamisítja a valóságot, és rosszat tesz nekünk. Ezért vagyok kénytelen ismételten elmondani: ugyanazon nemzet fiai vagyunk, és nem mi vagyunk hibásak azért, hogy egy másik ország parlamentjében kell nekünk különböző körülmények közepette helytállnunk.
2. Ugyanezt az önállóságot nemcsak a politikai vezetés, hanem az értelmiség különböző rétegei esetében is, általában a civil társadalom és az egyházak tekintetében is erősíteni kell. A közalapítványi vagy akár minisztériumi támogatások megítélésekor is rájuk kell bízni a döntést mindenütt, ahol ez lehetséges. Közösségükért felelős emberekről van szó, akik a leginkább illetékesek eldönteni, hogy kinek mire van szüksége, hiszen belülről ismerik közösségük helyzetét.
3. Nemcsak a döntések végeredményét, hanem azok okát-fokát, előkészítését is minél nyilvánosabbá és nyitottabbá kell tenni.
4. Segíteni kell a határon túli magyar közösségeket, hogy önálló intézményeket építhessenek ki oktatásban, kultúrában, sajtóban, de a tudományos életben is.
5. Ha a fiatal nemzedéket nem tudjuk otthon tartani, akkor tovább fogyunk ezután is. Nem a munkaerőt kell kihozni Magyarországra, hanem a munkát kell odavinni Erdélybe, és nemcsak a munkát, hanem a tudományos kutatói-oktatói érvényesülési lehetőséget is, az irodalmi-művészeti megnyilvánulási-megélhetési módokat is, mindazt, ami ahhoz kell, hogy egy közösségben az értelmiség minden rétege otthont találjon magának.
6. A magyarok által lakott régiók ma még mindig sokkal rosszabbul állnak akár az infrastruktúra, akár a gazdaság szempontjából, mint Románia más részei. Ez egy több évtizedes diszkrimináció következménye, amin mi tudtunk változtatni ugyan az elmúlt években, de közös stratégiákat is kellene kidolgoznunk a következő időszakra.
7. Ma a szórványban van a legfontosabb teendőnk az oktatás és a művelődés tekintetében. Nekünk nem csupán egyetemet, hanem óvodákat is létesítenünk kell, bentlakásokat, tanító- és tanártámogatási rendszert, iskolabusz-rendszert kialakítani a szórványban.
8. Minél távolabb van Románia politikailag és gazdaságilag Magyarországtól, annál nagyobb a fiatalokra gyakorolt szívóhatás. Éppen ezért közvetlen érdekünk, hogy Romániát mielőbb a NATO-n belül tudjuk, és azután pedig támogassuk az Európa Uniós felvételét is.
9. A romániai magyarság számára óriási vagyont szereztünk vissza máris, és fogunk még visszaszerezni a nemrég véglegessé vált föld- és erdőtörvény révén, illetve ide kell számítani a hosszú évek küzdelme nyomán elfogadtatott egyházi ingatlantörvényt is. A Székelyföldön csak ezidáig már jóval több mint százezer hektár közbirtokossági erdő került vissza – nem papíron, hanem ténylegesen – a tulajdonosokhoz. Ennek nagyobb részét ma már magánerdészetek adminisztrálják. Ez a vagyon valóban megtartó erő lehet, ha használni is tudjuk. Ehhez – meg hasonló kérdések megvalósításához – kell nekünk konkrét elképzeléseket kidolgozni.
10. Ha a kedvezménytörvényt mégis módosítani akarják, úgy kell módosítani, hogy minden változtatás a szülőföldön való megmaradást segítse, és ne a kivándorlást erősítse.

Ezeknek a céloknak a megvalósításához várunk támogatást a magyar kormánytól és a magyar politikai pártok mindegyikétől, azoktól is, amelyek kormányoznak, és azoktól is, amelyek ellenzékben vannak. A Kárpát-medencei magyar közösségeket teljes összefogással is nehéz lesz megtartani, de egymással viszálykodva biztosan nem fog sikerülni.

A határon túli magyarság kérdésével kapcsolatos konszenzus kialakítása ma fontosabb, mint bármikor, hiszen mint mondottam, külön-külön is, de együtt is alapvetően jó politikai helyzetben vagyunk ebben a térségben, és meggyőződésem, hogy közös döntéseinkkel jó irányba tudjuk befolyásolni a Kárpát-medencei magyar közösségek demográfiai, gazdasági állapotát és egyúttal a magyar nemzet közérzetét is. Csakis így tehetünk majd „csuda dolgokat”…

 

Budapest, 2002. július 17.                                                                            Markó Béla