RMDSZ TÁJÉKOZTATÓ
Kiadja az RMDSZ Sajtóirodája Szerkeszti: K. Bodor András
- március 15., szerda VIII. évfolyam, 1680. szám
- Markó Béla szövetségi elnök beszéde a kézdivásárhelyi március 15-i ünnepi rendezvényen
- Markó Béla beszéde a marosvásárhelyi ünnepi megemlékezésen
- Markó Béla szövetségi elnök beszéde a kézdivásárhelyi március 15-i ünnepi rendezvényen
Tisztelt ünneplô közönség!
Kedves vendégek!
Kedves kézdiszékiek és kézdivásárhelyiek!
Most, az 1848-as forradalom és szabadságharc százötvenedik évfordulóján, a magyar államalapítás ezredik esztendejében, tíz évvel a kommunista zsarnokság bukása után újból és újból föl kell tennünk a kérdést: van-e mit ünnepelnünk? Igazán ünnepnap-e a mai? Mert hát az ünnep azt jelenti, hogy értelmes munka és hasznos küzdelem után megpihenünk, felöltjük legszebb ruhánkat, elfelejtjük egymás iránti haragunkat, megtisztítjuk a lelkünket és szívünket minden rossz érzéstôl, és örülünk az ünnepnapnak.
Az ünnep nemcsak az emlékezés, hanem az ôszinte öröm pillanata is.
Ilyen-e a mi ünnepünk?
Ilyen nap-e március 15-e itt Erdélyben, itt a Székelyföldön?
Minek is örülhetnénk itt mi, székelyek, mi, magyarok az ezredfordulón? Fel lehet tenni így is a kérdést, sôt, jogos is lehet ez a kérdés, hiszen, ha csak az utóbbi tíz esztendôt nézem, mennyi mindent reméltünk, és mennyivel kevesebbet valósítottunk meg ennél, mennyivel nehezebben ment és megy minden, mint ahogy azt munkával és küzdelemmel kiérdemeltük.
Mégis azt mondom: öröm nekünk ma együtt lenni. Öröm arra gondolni, hogy a történelem nem tudta magyar nemzetünket szétszaggatni sem Mohácsnál, sem Trianonnál, határokkal választott szét minket, de egymástól igazán elszakítani mégsem tudhatott. Öröm ezen a napon ahhoz a nemzethez tartozni, amely ezerszáz esztendôn át megôrizte önmagát, és amely a képzeletbeli Európai Unióba való felvételi vizsgáját nem most, hanem egy évezreddel ezelôtt, Szent István király idején tette le. Öröm magyarnak lenni ma, nem tanárnak, nem politikusnak, nem mérnöknek, nem földmûvesnek, nem ügyvédnek, nem írónak, nem munkásnak, magyarnak csupán. Legfôképpen öröm úgy lenni magyarnak ma, hogy nem mások ellen vagyunk magyarok, nem a kizárólagosság jegyében, hanem másokat is szívesen látunk ezen az ünnepen.
Jó nekünk arra gondolni, hogy ezelôtt százötven évvel sem csupán magunknak akartuk a szabadságot, egyenlôséget, testvériséget, hanem Európa minden nemzetének, sôt, Petôfi Sándor gyönyörû szavával: világszabadságot akartunk akkor is. Volt olyan pillanata a történelemnek, hogy ide, a Kárpátok délkeleti kanyarulatába, Háromszékre szorult vissza Erdély szabadsága, ide menekült a szabadságszeretet, és innen terjedt szét ismét Gábor Áronék által mindaddig, amíg a túlerô le nem verte. De a túlerô mindent nem tud elpusztítani. Legfôképpen az igazságot nem tudja elpusztítani a túlerô.
Ma is van ilyen túlerô, amely ha nem is fegyverrel, de más eszközökkel megpróbál minket elhallgattatni. Ám az igazság a mi oldalunkon áll. Ez az igazság ma nagyon világos és egyszerû: magyarok voltunk, magyarok vagyunk és magyarok fogunk maradni itt a szülôföldünkön.
Hogy ez nem könnyû? Nem, nem könnyû, de voltak nekünk még nehezebb feladataink is a történelemben, és azokkal is megbirkóztunk. Ma ismét nagy feladatunk van, ma ismét nehéz döntéseket kell nap mint nap meghoznunk. Vannak, akik megroppannak ettôl a feladattól, elhagyják a szülôföldjüket, máshol keresik a boldogulásukat, itt hagyják másnak ezeket a hegyeket, a réteket, a patakokat, mindent. Tudom, hogy sokszor nehéz itthon meglenni, nekünk mégis itt kell maradni, itt kell megküzdeni a jövôért. A mi sorsunk csak itt a szülôföldön teljesedhet ki igazán.
Fel kell emelnünk a Székelyföldet, méltóvá kell tennünk eleink példájához, mert ma is van itt ész, lelemény, bátorság és kezdeményezôkészség, csak ki kell használni. És most, az ezredfordulón állítom, hogy lesz itt lehetôség mindezt kihasználni. Ma az igazi bátorság: vállalni a küzdelmet Székelyföld felemeléséért.
Mûvelt, gazdag, erôs, fiatal Székelyföldet kell magunknak teremtenünk.
Ehhez viszont továbbra is össze kell fognunk, úgy ahogy ebben a tíz esztendôben tettük, vagy még inkább, még jobban kell egymásra támaszkodnunk, nem kell engednünk sem a széthúzást, sem az örökös siránkozást, hogy mi nem megyünk soha semmire.
Ha nem mentünk volna soha semmire, itt lennénk-e még most is, lobogna-e a piros-fehér-zöld zászló Kézdivásárhely fôterén, énekelhetnénk-e nemzeti himnuszunkat?
Ám az is igaz, hogy ma sem vagyunk még egyenlôek.
Messze vagyunk még attól, hogy egyenlôknek mondhassuk magunkat. Hosszú út áll még elôttünk, és üzenjük a román többségnek, hogy mi tudunk segítô szövetségesek lenni az Európa felé vivô úton, bebizonyítottuk ezt , de azt is meg kell mondanunk, hogy kettôn áll a vásár, ezt ne felejtse senki.
Sok munka, sok küzdelem vár még reánk, nem lesz könnyû nekünk, ilyent egyelôre senki sem ígérhet.
De volt és van értelme annak, amit teszünk. Volt és van értelme annak, hogy itt maradtunk, együtt maradtunk, együtt fordultunk szembe mindenfajta elnyomással.
Maradjunk együtt továbbra is.
Maradjunk meg szabadságszeretô magyarnak.
Maradjunk meg jobbágylelkületet, megalázkodást, szolgaszívet nem ismerô székelynek.
Maradjunk meg Petôfi Sándor hitében, aki úgy szerette saját nemzetét, hogy más nemzeteket letiporni nem akart, más nemzeteknek is ugyanazt a szabadságot, egyenlôséget, testvériséget kívánta.
Maradjunk meg itt a szülôföldünkön, gyarapítsuk ezt a földet, emeljük föl a székelységet, legyen példa ismét az egész magyarság számára.
Csak így lehet magyar egyetemünk, magyar kultúránk, magyar önállóságunk itt Erdélyben.
Higgyétek el: van ma is, aminek örülni, de legfôképpen: úgy kell cselekednünk, hogy még inkább legyen aminek örülni ezután március 15-én.
Boldog ünnepet kívánok!
- Markó Béla beszéde a marosvásárhelyi ünnepi megemlékezésen
Tisztelt ünneplô közönség!
Kedves vendégek!
Kedves marosvásárhelyiek!
Egymásra gondolnak ma a magyarok mindenütt a világon, Marosvásárhelytôl Budapestig, Ausztráliától Amerikáig. Minden magyarhoz szól ma minden magyar, minden magyarhoz szólunk mi is innen, a marosvásárhelyi Postarétrôl, ahol egykor a székely vértanúkat kivégezték. Szólunk egymáshoz, de szólunk másokhoz is, minden szabadságszeretô emberhez, magyarokhoz és nem-magyarokhoz.
Nem a bezárkózás ünnepe ez, hanem a kitárulkozásé. Nemcsak a magyar szabadságé, hanem a világszabadságé is, Petôfi Sándor szépséges szóleleményét használva. Mi olyan nemzeti ünnepet választottunk magunknak, március 15-ét, amely híven fejezi ki ezt a gondolatot. Petôfi Sándor lelkében már több mint másfél évszázaddal ezelôtt egymás mellett lobogott a nemzeti zászló és egy képzeletbeli Európai Unió zászlaja vagy akár egy hatalmas világlobogó.
Nekünk nem most kell kitenni az asztalunkra a trikolórt és a sokcsillagos európai zászlót, mert ezeket már réges-rég egymás mellé álmodták a márciusi ifjak. A mi háromszínû zászlónk, a mi piros-fehér-zöld lobogónk kezdettôl fogva azt a három szót jelentette, hogy: szabadság, egyenlôség, testvériség.
Mi nem mondtuk soha, hogy csak három színt ismerünk a világon, mi minden színt, minden embert és minden nemzetet egy közös világszabadság igézetében köszöntöttünk akkor, 1848. március 15-én, és köszöntjük most is ôket, 2000. március 15-én.
Azt is üzenjük mindenkinek, a velünk együtt élôknek is: kevesebbek lehetünk, mint ti, de kisebbek sohasem leszünk, kisebbségiek, ahogy ti neveztek minket, nem voltunk, nem vagyunk és nem akarunk lenni. Vagy ha szerintetek ez olyan jó, olyan nagyszerû dolog Romániában kisebbséginek lenni, gyertek, kedves többségiek, próbáljátok ki velünk együtt, milyen érzés, amikor itthon vagyunk, saját szülôföldünkön vagyunk, és mégsem vagyunk még mindig egyenlôek.
Nemcsak az itthoni többség, hanem sokszor Európa fôbiztosai és albiztosai is meg akarnak gyôzni minket, hogy milyen jó nekünk, milyen szabadok és milyen egyenlôek vagyunk, a testvériségrôl nem is beszélve. Nekik is csak azt mondhatjuk, tessék, próbálják ki, cseréljünk helyet!
De nem akarok ünneprontó lenni, és nem lehetek igazságtalan sem. Hiszen igaz az, hogy a márciusi ifjak indulatának ma is helye van közöttünk, másfélszáz esztendô sem hozott nyugalmat a szívünkbe. Ám a világ mégis változik, a világnak mégis változnia kell most, a harmadik évezred küszöbén. Legyen hát ma ünnep az ünnep, legyen hát március tizenötödike az önmagunkba nézés, a megtisztulás napja is. Van haragunk, van indulatunk, okunk is van rá, de van bennünk bölcsesség és békesség is a mai ünnepen.
Legelôször is nem másokkal szemben, hanem saját közösségünkön belül kell érvényesítenünk ezt a bölcsességet és békességet.
Hiszen sokat beszélünk arról, hogy mi volt Kossuth Lajosék, Petôfi Sándorék célja: szabadság, egyenlôség, testvériség. Keveset szólunk viszont arról, hogy milyen közösségi érzés, milyen nemzeti tudat kellett ehhez a küzdelemhez. Összefogás kellett hozzá, összetartás, egység, szolidaritás! Eleink is sokfélék voltak, eleink is sokféleképpen gondolkodtak, eleinket is sokféle szenvedély fûtötte, sokféle érdek hajszolta, de mégsem akartak senkit kirekeszteni, tudták, hogy minden magyarnak össze kell fogni, tudták, hogy minden szabadságszeretô embernek együtt kell cselekedni.
Összefogni nem könnyû. De mi, bárki bármit is mondjon, összefogtunk ebben a tíz évben. Hogy ez az egység hiábavaló lett volna? Hogy ne lett volna semmire se jó?
Mi, marosvásárhelyiek tudjuk, mi történt itt egy évtizede. Nem felejtjük 1990. március 15-ét, amikor még elô sem jöhetett igazán a lelkünk mélyére számûzött himnusz és zászló, még tele sem szívhattuk a tüdônket a himnuszénekléshez, még ki sem bonthattuk a lobogót a tavaszi szélben, mert következett máris március 19, következett a szörnyû kísérlet, hogy belénk fojtsák a szót.
Nem sikerült.
De nagy írónk egyik szemének világát, de teljes emberi életeket is kioltani, sok-sok lelket örökre megsebezni sikerülhetett.
Akkor itt mi egy ördögi próbálkozás áldozatai voltunk, és ki tudja, mire vezetett volna ez a próbálkozás, ha nem tudunk gátat vetni neki.
A bûnösöket még mindig nem büntették meg, arcukat még mindig homály fedi, bár jól tudjuk, kik ôk. Hát mennyi idô kell ahhoz, hogy az igazságra fény derüljön? Innen a marosvásárhelyi Postarétrôl követeljük mindannyian: ideje igazságot tenni, ideje a bûnösöket felelôsségre vonni!
Ideje lenne Sütô András szeme fényéért valakinek bocsánatot kérni!
Én nem mondom azt, hogy semmi sem történt azóta. Igenis, sok minden történt. Íme, szabadon, félelem nélkül ünnepelhetünk. Íme, felemelt fôvel emlékezhetünk. Íme, az elnyomott ünnep mára elfogadott ünneppé válhatott. Íme, együtt lehetünk, és büszkék lehetünk arra, hogy magyarok vagyunk.
De ez még nem elég.
Kell magyar egyetem!
Kell szabad nyelvhasználat!
Kell a jog az önálló döntéshez és az önigazgatáshoz itt, a saját szülôföldünkön.
Emlékezzünk a márciusi ifjakra!
Emlékezzünk a székely vértanúkra!
Emlékezzünk a tíz évvel ezelôtti Marosvásárhelyre!
Ne feledjétek: nekünk csak együtt lehet igazunk!
Boldog ünnepet kívánok minden magyarnak, és mindenkinek, aki velünk ünnepel!